Egy jóbarátom egyszer azt mondta, hogy az a baj a hazai black metal csapatokkal, hogy csakis a kötelező elemeket hajlandóak hozni. Igazából ez is egy teljesítmény, mert bár elterjedt a köztudatban egy olyan tévhit, hogy black metal zenét bárki tud csinálni, csak annyi kell hozzá, hogy ne tudjunk zenélni, és kellően rossz hangszereket használjunk, a felvétel minőségét meg rontsuk el, de ez szerintem hülyeség.
Viszont a barátomnak igaza van, hiszen tényleg elég kevés az országban az olyan csapat, akik a black metalt megpróbálják átértelmezni, vagy hozzátenni valamit. Ebből kifolyólag az önmagukat bátornak tartó black bandák máris nem tűnnek annyira bátornak.
Tulajdonképpen a Lepra is ezek közé a csapatok közé sorolható, bár én nagyon szoktam csípni ezt a fajta Darkthrone vonalon mozgó dögvészt (legalább is zeneileg darkthroneos).
A hazai ötfős társaság Szegeden praktizál 2008. óta fertőzve a légkört szennyes melódiáival. 2010-ben volt egy demójuk és egy splitjük a Gyötrelemmel (mely bandának - illetve egyfős projectnek - nem tudtam ráhangolódni a légkörére, megkockáztatom, hogy azért, mert nincs neki), majd 2012-ben érkezett egy válogatás (!!!).


Irtó bizarr a lemez kezdése, az a fajta, amitől az ember kapásból vágja ki a lejátszóból, de ez egy black metal lemez minőségét nem biztos, hogy lerontja. Természetesen egy egész lemezen keresztül hallgatni az idegtépést semmiképp nem lehet kellemes, de szerencsére itt nem erről van szó. Hamarosan egyszerű, de hangulatos dallamjáték kezdődik a gitáron, amire eléggé ótvar hangzással érkezik a szövegelés.
Másodjára a Comes Listhius Procurator Satanae-et hallhatjuk, ami egy nagyon ötletes gitártémával nyit. Egyszerre húzós, és fifkás, jól ívelt dallamokkal. Annyira viszi magával az ember figyelmét, hogy a döbbenetesen rossz dobhangzás és a kivehetetlen ének sem zavaró túlzottan.
A négyes Morbid Echoes of Funereal Chants talán a legjobban sütő tétel a kiadványon, nagyon hangulatos a gitárjáték, harmóniák ütköznek - versengenek egymással, lehet kutakodni a dagonyában. Az ének kellően szar ahhoz, hogy egy misztikus fátyolt emeljen az alkotás elé, ami így meglehetősen izgalmassá teszi. A dal felénél meglepett a tamozós téma, megtöri a monotóniát, jót tesz a dalnak.
Erős idegzetűeknek ajánlom a folytatást, hiszen azok a bandák, akik a bevezetőben említett munkamódszertől eltérően szeretnek máshogy black metalt írni, körülbelül a lemez ezen tájékánál kegyelmeznek meg elsőként a hallgatónak, és jön valami ambient vagy egyhangszeres agymenés. Hát a Lepra bizony nem ezen bandákat erősíti. A Wounds of Past Centuries képében folytatódik a rohasztás, a zakatolás, és a világ felégetése.

Összefoglalva egy eléggé oldschool black metal lemezről van szó, amin nagyon jó a gitárhangzás, csapnivaló a dobhangzás, de valahogy megtámasztják egymást. A basszusból semmit nem hallani, de annyira nem is számít. A vokális megoldások inkább hangulatfestésre szolgálnak, a szövegből semmit nem értettem. Szövegkönyv van, és igazából úgy érzem, hogy mind a magyar (egy szem magyar), mind az angol szövegek megfelelnek a műfaj céljaninak, vagyis abszolút lényegtelen a tartalmuk. Sötétség, halál, ördög, sírok, eltemetve, jajneked... Ami feltűnt még velük kapcsolatban, hogy teli vannak kínrímekkel, vagyis a poéta erősen akart verselni, csak azt tudnám, minek. Sokszor hangsúlyozom, hogy rímelni csakis az kezdjen el, aki tud is. Egy dalszövegnek egyébként sem kell versnek lennie, a rímeknél sokkal fontosabb a jó szótagolás. Ha viszont a "borulnak" szóra a "torkukat" szót rímeltetjük, akkor a végeredményt rossz hallgatni.
Ha nem nézek bele a szövegkönyvbe, kilenc pontot adok, mert a zene szórakoztatott, a szöveget meg nem érteni, de ezúttal úgy döntöttem szigorú leszek... (hiszen azért a nyolcas fölé sem egy rossz ítélet).

Jó lemez, kiváló kezdés, kisebb gyermekbetegségekkel. Tessék ezeket javítani, és kiváló csapat lesz a Lepra.