Ezzel az idézettel indul a második Voidhanger lemez. Nyilván mindenki látta a Közönséges bűnözőket, hiszen alapfilm, és van az a rész, amikor Verbal (Kevin Spacey) ezt megjegyzi Dave Kujan (Chazz Palminteri) nyomozónak. A két és fél évvel ezelőtti első lemezükön pedig Gary Oldman monologizált a Leon a profiból. Csak sokadszorra esett ez le az akkor... Tudják, az a jelenet, amikor szétharapja a narkós kapszulát, felnéz, majd remegve nyög egyet. Először azt hittem, hogy valaki szarik, és annak a hangját hallani. Tehát a polák trió nagy rajongója lehet a filmeknek.


Ez a lemez igazából nem használ semmi különleges receptet, nem váltja meg a világot, egyszerűen csak olyan, mint egy hasbarúgás, gyakorlatilag tökéletes átjáró a három legagresszívebb metal műfaj között. Izmos riffek, hatalmas tremolók a gitáron, szédítő üvöltés, és amit külön kiemelnék, és direkt hagytam a végére: Priest dobolása. Ha valaki meghallja, aszondhatja, oké, gyors, bitang, erős, ötletes, de azért északon van sok ilyen. Igen, ez így van, csakhogy ez ugyanaz az ember (?), aki a Massemord The Madness Tongue Devouring Juices of Livid Hope lemezét is feldobolta (meg az újat is), ahol viszont szinte semmi tekerés nincs. Vagyis rendelkezik a srác azzal a dologgal, amivel elég kevesen a metal műfajon belül: a sokoldalúsággal.
Kirészletezve egy kicsit, tud húzós középtempókat tolni, majd átvált tikatika thrashbe, pár death metal atompörgetés után pedig veri a black blastet.
Mivel a lemez első hallásra eléggé egykaptafás dalokat tartalmaz (másodjára már annyira nem), most nem is fogom őket annyira kirészletezni. Annyi bizonyos, hogy a másodjára érkező és címadó Working Class Misanthropy eszetlen erővel és tempóval süvít, nagyon oda lett baszva.

Aztán meglepő fordulat, a Scorpionban határozott punk beütések jönnek elő, amik számomra külön emelik a produktum fényét. Persze szét lesz a dolog deathelve de izibe, nem kell megijedni.

Igyekeztem nagyon finomra hangolni a pontszámot. Alulról közelített az anyag, majd másodjára berántott, hogy végülis megadjam neki az egy tizeddel többet, amit a debüt korongra. Hiányérzetem egy kicsit Warcrimer egyhangú hörgése / kiabálása miatt van, ugyanis, ha még ő is variálna egy kicsit többet a hangján, ez tényleg közel tíz lenne. Csak persze, lehet, hogy nem tud. Ami nagyon pozitívum még a dobolás mellett, az a hangzás. A gitárnak gyönyörű "gitárhangja" van, és bár egy kicsit kiművelt, főleg ehhez a műfajhoz, viszont nem orrhangon dörög, hanem izomból harap, reszel, ahogy a hathúroshoz illik.
Persze a témák is sütnek szépen, például az A Song for Lennon (micsoda cím :-D) befejezése egészen meglepett, a maga elszállós, már-már pszichedelikus felhangjaival.

Igazából az ilyen lemezeket szeretem legjobban, amiről úgy is lehet egyhuzamban írni, hogy az ember nem részletezi le dalokra hanem összességében leírja a benyomásait. Ez az írás húszonöt perc alatt elkészült (igaz, a második hallgatás után).

Kifújná a gőzt? Nem vágyik másra, csak, hogy a munka után hazaérva a motyót a sarokba vágva, sört bontva, bevedelve egy kicsit lazítson kellemes mizantrópiával? Ez kell Önnek! Ez garantáltan ellazítja beégett izmait, és besült idegpályáit!
Hajrá Lengyelország!!!