Két éve a Sanyi jelzett, hogy jön egy francia post black anyag, amit lehet le kéne hallgassak, mert valószínű, hogy tetszene. Nos, azóta többször is bebizonyosodott, hogy a főszerkesztőnk promó CD elosztóközpontként elég jó százalékban tudja kitalálni, hogy melyik firkásznak mi vág az ízlése közepébe. Az a lemez, vagyis a The Great Old Ones debüt kiadványa, az Al Azif az év lemeze lett nálam. Nagyon sokat hallgattam, még interjút is csináltam velük. Aztán teltek - múltak a hónapok, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy egy ilyen erős kezdésben benne van annak a veszélye, hogy a folytatás csak gyengébb lehet. Kijelenthetem, hogy ez esetben ez egyáltalán nincs így. A csapat jelen anyagával nemhogy hozta az Al Azif szintjét, hanem rá is dobott egy lapáttal.

A kezdő dalban Léo Isnard ütős meglepő jazzes dobtémákat hoz... Már két éve is hallható volt, hogy a hangszer mestere, ezen elemekkel viszont tényleg bizonyít, és beáll az alulértékelt zenészek sorába. Hamar megérkeznek az effektelt gitárok, a lebegős - atmoszférikus hangulat egyébként, tehát a csapat kábé ott folytatja, ahol két éve abbahagyta. A hat percnél induló magas gitárjáték felnyitja az ember bőrét, kihasítja a lelkét, valami elementális. 

Ezután jön a The Elder Things finom lágy kezdése, hogy utána éles váltásként finoman kidolgozott harmóniák építsenek tribünt az üvöltés alá. Oldboy hiányolta ebből a zenéből a kidolgozott énektémákat, holott szerintem ez az artikulátlan karattyolás, ami eleve alulkevert, és a zene hangsúlytalan része, nagyban előtérben hagyja a szőnyegezésre felhasznált hathúrosokat. A dal végét az elején is bevetett akkordok vezetik ki, ezzel keretbe téve azt.

Az Awakening második perce után megint csak álló harmóniák jönnek, aminek létrehozásában igazából a basszusgitárosoknak szokott legnagyobb szerep jutni, csak ezt a kutya nem veszi észre. És ehhez bizony megint csak az kell, hogy ne a technika legyen a mániája egy zenésznek, hanem a hangokkal való ügyes babrálás. Nem hátrány a technika, viszont egy egyszerű elemekből felépített okos mű mindig nagyobb csodálatot váltott ki belőlem, mint a kiprecírozott dolgok (ugyanis az ötlet eredetiségének ilyenkor meg kell lennie - nem lehet azt átlátszó módon virgatengerekkel kiváltani - lásd jó néhány progmetal nagyonintellekt majomkodás). De értem ez alatt mondjuk a mérnöki felépítményeket is, helyére téve a reneszánszt, mint szintén érdekes és értékelendő irányzatot - pedig az túldíszített.

Jön egy instru tétel hét és fél percben, ami azért bátor húzás, de veszik szépen az akadályt Benjaminék. Sodor, lüktet, elüt, kivasal a The Ascend, majd elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami megkoronázza a korongot. Felteszi a pontot az Í-re.
Behind The Mountains. Nem is megyek bele a kielemzésébe. Hallani kell. Nem tudom elmondani szavakkal, hogy mit érzek a hallgatása közben.

Volt egy olyan félelmem is, hogy szembesül a csapat az első lemez elnagyolt hangzásával, és megpróbálják azt kijavítani. Ez sem történt meg szerencsére. A TGOO-nál ezek szerint védjeggyé válik az ósdi, recsegős akusztika. Amin viszont javítottak - és ezt azért nem bánom - az a dobhangzás. Most már kihallani szinte mindent. A hibás elemeket a zenében, a hibákat a keverésben mindet úgy lehet megélni, mint a világ azon dolgait, amik szembesítenek minket azzal, hogy Isten nem teremtett egyeneseket. A természetben is jóformán minden girbegurba, alig találunk egyeneseket vagy derékszögeket. A zenész keze sem tökéletes, hibázik, az agya sem óramű, hibázik.