A brit Meads of Asphodel munkásságát egy ideje nagy érdeklődéssel figyelem, mivel azon kevés zenekarok egyike, amiben egyesül a szimplán fő érdeklődési területemnek számító történelem, és a fő zenei érdeklődési területemnek számító kísérleti, avantgarde vonal. Mindkettőt meglehetősen egyedi, egyéni irányból közelítik meg (ahogy azt az előző lemezről emp igen találó szavakkal már meg is írta), olyannyira, hogy én elég sok esetben elveszítettem a fonalat, tulajdonképpen mit is akarnak a britek mondani erről-arról. A kuszaságáért viszont – ami nem is feltétlenül negatívum egyébként – 100%-ig kárpótolt a zenei vonal, mert a MoA még az egzotikumok közt is az egyik legizgalmasabb.

1998-as alakulása óta a zenekar számos EP-t és a mostanival együtt 5 nagylemezt adott már ki. Ezek nagy része középkori, harcias témákat dolgozott fel, némi egyházellenes, kritikus éllel, ami nem sátánozásban merült ki, hanem bizonyos sötét fejezetek tematizálásával, mint a keresztes hadjáratok, ugyanakkor ezt olyan igazán markánsnak sose éreztem. Inkább volt a zenekar vicces, játékos, szatirikus és szórakoztató. Na ez tűnt most el belőle.



Az új lemez (vagyis már annyira nem új, mert majdnem egy éves), a Sonderkommando esetén nyoma sincs ennek a gondolati zavarosságnak, nyilván cél volt a félreérthetetlenség, és meg is valósult. A zenekar énekese és atyja, Metatron, a honlapon még egy igen részletes angol nyelvű esszével is segíti a befogadást, ami részben tisztázza, mit, miért és hogyan gondolt, másrészt nemcsak, hogy ötös töridolgozat, de olyan szintű utánajárásról tesz tanúbizonyságot, amiért abszolút riszpekt.
Azzal, hogy belinkeltem, egyben tehermentesítem is magam, mert ugyanazt én már igyekszem nem elmondani. A lényeg, hogy ezt a lemezt Metatron látogatása ihlette az auschwitz-birkenau-i emlékhelyen, ami őt nem arra sarkallta, hogy bájos fotókat készíttessen magáról a krematóriumban, mint teszik azt sokan, hanem a dolog megérintette. Nagyon. És úgy döntött, megosztja a világgal ezt a hatást. Ez a Sonderkommando.
És hát „Auschwitz után csak Auschwitzról lehet verset írni” – mondta egy jól ismert, Nobel-díjas író, aki meg is tette. Mások, főleg a 60-as években viszont még azon vitatkoztak, lehet-e bármilyen művészeti formában ábrázolni azt, ami ott, akkor történt. Metatron pedig megpróbálta, és így született ez a koncepciólemez.
A Sonderkommando nem korlátozódik csak a haláltáborokra, éppúgy, mint ahogy amiről szól, se kizárólag ott történt. Nem megy be a zsákutcába, hogy politizáljon, legalábbis, amennyire ez elkerülhető. Két dolgot tesz: szépet és végletekig borzalmast váltogat; emléket állít, és megkísérli visszaadni azt az érzést, amit azok éltek át, akik ezeknek az eseményeknek valamimód áldozatul estek, az emberi lét ezt a végletes helyzetét, az állati sorba taszított, kiszolgáltatott, nyomorult halált, és az érzéseket, amit ez kiváltott: a félelmet, a hit elvesztését, a kétségbeesést és a fájdalmat. Utóbbi olyan életszerűen sikerül, hogy a hallgatás messze nem mindig pozitív élmény már.




A megvalósítás 70 hosszú perces lett, a 12 szám olyan borzalmakon vezeti át azt, aki hajlandó végighallgatni, mint a babij jari-i mészárlás, a T4-akció (vagyis a testi- és szellemi fogyatékosok megsemmisítése), a különböző „Untermensch”-ek szisztematikus legyilkolása, a gázkamrák és krematóriumok borzalmai ésatöbbi. Mindezt már-már egy kísérleti black metal musical keretei közt, amelyben számos vendégzenész is közreműködik a MoA legénysége mellett, (például a Sigh-ből)hogy az ezernyi váltakozó hatás igazán eleven legyen. Van itt minden, részlet Hitler beszédéből, ami pont az a tipikus, ami nem csak a tartalmával ártott, de az ilyeneknek hála gondol a világ agresszív, undorító nyelvként arra, amin pedig lehet Goethe-t meg Theodor Stormot eredetiben hallani; van Kék Duna keringő; van párbeszéd egy gyerek és a Halál közt. És persze zseniális muzikális megoldások és hangszeres top-teljesítmények. Van brutális agresszió, mert éld csak te is át, van nyomasztó atmoszféra, az nagyjából végig, és vannak könnyfakasztóan érzelmes részek, mint úgy nagyjából az egész Silent Ghosts of Babi Yar. Zenei párhuzamok nyilván szintén akadnak, igaz, minden számnál, sőt még annál is gyakoribb váltással mások, csakúgy, mint hogy fel lehetne sorolni legalább 10 stílust, ami nem csak hatott a Meads of Asphodel zenéjére, de konkrétan meg is jelenik benne – de minek. Úgy zseniális, ahogy van.

Az egyetlen dolog, amit a lemez kapcsán sajnálok (és ez elég fura kijelentés lesz tőlem, meg önellentmondás is), hogy ennyire szűk réteg által emészthető formában készült, és lehetek én meg még páran elájulva tőle, sose fog ahhoz mért hatást kiváltani, amilyen kifejező erő pedig benne van. Nekem mindenesetre nagy örömet és pozitív értelemben borongós órákat szerzett, a mondanivalóján túl azzal is, hogy megint egy lemez, ami emlékeztet rá, mekkora lehetőségek vannak a zenében, és hogy bármennyire is kezd feledésbe merülni ez a tény a klisékből építkező slágergyáros világban, a zene valaha művészet volt.

(Ja, és végül, de nem utolsó sorban. Mivel a téma az emberek egy részéből érzéseket, másokból hülye, sok esetben viccesnek szánt megjegyzéseket vált ki, figyelni fogok, és utóbbi esetben azonnal, értelmetlen vitába bocsátkozás nélkül törlöm a hozzászólást. Csak az illető érdekében, hogy minél kevesebben lássák, mekkora barom. Én szóltam.)