Van ez az amcsi banda, akit Mindrotnak hívnak. Nem lett belőlük ismert hipster csapat, nem dugta meg a dobos Páméla Ánderzont, nem kezdtek el játszani a '90-es évek végén hipp-hopp metalt. Talán sok szót sem érdemelnének, az alapján, amit a nevükre kidob a modern világ enciklopédiája, a gúgli csoda... Megalakultak 1989-ben, felszívták magukat gyűlölettel és bánattal és megkezdték azt az utat, amit akkoriban ezer zenekar megkezdett ilyen-olyan reménnyel. Vagyis a remény az egy volt, találni egy kiadót, ahol legalább egy fánkzabáló díjnyertes naplopónak bejön a lemez és még némi lehetőséget is lát a csapatban. Ennek fényében a kritikám tárgyát képező Mindrot legénysége is elkészítette a maga "tanoncmunkáját", amivel megpróbált piaci részesedést szerezni abban a korban, amiben már korrekt támogatással megjelent egy Lost Paradise, vagy egy World as Law. Olyan csapatok bontogatták a szárnyaikat ez időben a szintéren, mint a már említett Paradise Lost, Neurosis, vagy a Bolt Thrower, Grave, Nausea, nem kifelejtve a Woodoo Glow Skullt sem.

  Nem volt akkoriban még reneszánsza a doom/death vonalnak, sőt még talán csak ép hogy lerúgta magáról a tojáshéjat, megágyazva számtalan mai színtérhelyes csapatnak, akiknek népszerűsége arcpirítóan meghaladja a megannyi viszontagságtól gyötört úttörőkét. Ilyen gyötrelmekben elhullott csapat kétségtelenül a Mindrot is, akiknek stílusteremtő, alapvetése a Dawning a mai napig mérföldkőként szolgálhat azoknak, akik a mára túltelítődött és totálisan felhígult doom/death irányzatban szeretnék némi hozzáadott értékkel öregbíteni a stílus hírnevét.

  A kornak megfelelően számos demo és EP után a csapat a neves Relapse kiadónál kötött ki, valamint leigazolta soraiba a telitalálatnak bizonyuló Evan Kilbourne dobmágust. Az elegy robbanásveszély közelébe érkezett, aminek következtében 1995-ben megjelenhetett a Dawning címre keresztelt alapvetés, ami a mai napig kiemeli a csapat nevét számos elfeledett kortárs szorításából. A Dawning alapvető erősségét az a fajta, a '90-es években szinte egyedülálló stílusvegyítés adta, ami egyenértékűen magába foglalta a kor heavy, hard rock, doom és hardcore csapatainak zenei szellemiségét. Ettől a zenészi sokszínűségtől a dawning sem mentes, hiszen birtokolja azt a zenei tudást, amit egy korabeli valamire való stadion rock csapat birtokolt, azt a szintetizátor mágiát, ami minden kortárs heavy és pszichedelik csapat alapkövének számított, azt a melankóliát, amit a Black Sabbath egyedüliként megteremtett, valamint azt a dühöt és energiát, amit a szintér HC csapatai követeltek magukénak.

  Hogy mi következett ebből? Egy olyan kémiai egyveleg, ahol a robbanásig feszített Dawning nyitó tétel tökéletesen bevezeti a kimondottan pusztításra megszült Anguish, HC/death-től terhelt szörnyeteg kezdését, ami hamar átadja helyét a lemez igazi mélységeit feltáró érzelmekben gazdag kiteljesedésnek. Természetesen nem mehetünk el szó nélkül amellett a reményvesztett, és megtört ének mellett, ami a hörgés / üvöltés mellett megteremti azt az igazi meggyötört zenei örvényt, ami a lemez előrehaladtával egyre inkább beszippantja a fogékony elmét. A Burden totális lélekvesztője, mint egy eltévedt csónak a Styx folyó medrében, a végletekig fokozott kilátástalanság öblébe vezet bennünket, szinte az önkívületi őrületbe sodró "...do you really need a good life? No!..." sorok notórius ismétlésével. A Withersoul zaklatottságával, HC-s pusztulatával csak azt az érzést erősíti meg bennem, hogy a doom elkeseredettsége és a HC vonal dühkitörései mennyire képesek zeneileg egymást kiegészíteni, a szükséges dinamikát fenntartani, amit a Forlorn kettőssége csak megerősíteni hivatott. Ebben a zenei olvasztótégelyben örlődve jutunk el az Internal Isolation címében is beszédes poklába, aminek bedurvulása csak a totális elszakadás érzetét hivatott elmélyíteni. A lemezt lezáró Across Vast Oceans maga a zenei korona, a tökéletes kiteljesedés, a lélek feloldódása és révbe érése. Annak felismerése, hogy a szürke köd, amiből oly hitványul menekülünk, csak elrejti előlünk a végtelen borzalmat, cseppnyi kétes reményt nyújtva az elcsigázott lélek számára...




  A csapat a Dawning után 1998-ban, a tökéletes kilátástalanságtól övezve még összehozta a kicsit útját vesztett Soul lemezt, aminek mélysége már messze nem érte el a Dawning által kiásott utat és hát természetesen az ellenpólusnak számító HC-s kizárólag düh orientált és egyre inkább népszerűbb streamnek sem sikerült maradéktalanul eleget tenni. Bizonytalanságuk okán egy olyan vákumba csöppentek, aminek végét zenészi kiválások és egy elfeledett kaliforniai 30 fős klubbuli jelentette. Ennyi...