1989-ben alakult a Párizsban székelő
No Return zenekar, azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal játsszák a thrash/death muzsikájukat. Nyolc nagylemezt, egy demót és egy EP-t tettek le ezidáig arra a bizonyos asztalra, és ha máshol talán nem is annyira, azért hazájukban biztosan odafigyelnek rájuk. Bizonyíték erre, hogy a Great Dane Records, gondolt egyet és újra elénk tálalta a banda talán két legmeghatározóbb lemezét, az 1990-es keltezésű
Psychological Tormentet és a '92-es
Contamination Risest. Tehát dupla CD-n az első két nagylemez, kiegészítve három 2011-es koncertfelvétellel (
Fanatic Mind, Civil War, Visions of Decadence). Elvileg pofás digipak csomagolást kapott a cucc, amit megerősíteni nem tudok, mivel csak egy 80 grammos papírra nyomtatott borítót és a két korongot kaptunk a kiadótól, no meg egy másfél oldalas francia nyelvű biográfiát, amivel bevallom, nem sokat tudtam kezdeni.
Szóval, hogy ne vesszen örökre a feledés homályába a zenekar eme két remekműve, új csomagolást (a nagyszerű artwork
Hicham Haddaji munkáját dícséri), az eredeti felvételek pedig bizonyos
DJP által új masztert kaptak.
Nyilván nem fogom pontozni a több mint húsz éves felvételeket, helyette megpróbálom körülírni a zenét azoknak, akik nem ismerik a
No Return munkásságát.
1990-1992 környékén járunk, amikor a thrash és a death metal virágkorát élte. A csapatnak tehát már jócskán volt mit tanulnia a nagyoktól, ami eléggé nyilvánvaló is, hiszen van hogy egy-egy
Slayer vagy
Sepultura riff kísérteties mása köszön vissza a dalaikból. Az
Alain Clement gitáros,
Didier le Baron dobos,
Laurent Janaut basszusgitáros,
Eric le Baron gitáros és
Philippe Ordon énekes felállású első,
Psychological Torment lemez
Nightly Aggression című dala a legdurvább a másolásban - ha már itt tartunk -, szinte egy az egyben a
Metallica Master of Puppetse,
hallgassátok csak!
A többi dalban szerencsére nem ennyire nyilvánvaló ez a tény; talán 2-3
Slayer és
Sepultura riff-utánzatra kaptam fel a fejem.
Két évvel később, ugyanez a felállás az első, leginkább thrash kategóriába illő zenéje után a death, illetve a grind irányába kezdett kacsintgatni. Még
Ordon hangja is felismerhetetlen az előző lemez ismeretében; itt javarészt mélyebb hörgéseket hallat az ordítás/kiabálás után. Nyilván nem tudtak teljesen kibújni a bőrükből, tehát itt is vannak thrash témák jószerivel, de mégis a death metal dominál. Mindjárt a második szerzemény, a
Memories című az, ami egyértelműen a
Napalm Death-et juttatja eszembe. Még
Philippe Ordin orgánuma is hasonlít valamelyest
Barney-éra.
Egyébkét a teljes
Contimination Rises album ezen a csapásirányon halad, egyetlen kivétel a klasszikus gitárokon és szintetizátoron előadott alig másfél perces
Sorrow, ami kilóg a sorból.
Nem tudom, mennyi értelme volt ennek az újrakiadásnak, nem tudom, mit látott ebben a Great Dane, de nem is kezdek el most ezen filozofálni. Mindenesetre azoknak nagyszerű kiadvány lehet, akik ismerkednének a csapattal, vagy kimondottan ezekre a albumaikra vágynak.