Nem véletlen az „Álmodtam egy világot magamnak…” szövegrész a beköszönő részben, mivel ez igaz a Nomad Son teljes eddigi pályájára, különösen a most tárgyalt, harmadikként érkező The Darkening lemezre. Történt ugyanis, hogy a nemrég bemutatott Forsaken zenekar basszusgitárosa és fő dalszerzője, Albert Bell tollában sokkal több tinta volt, mint amit az anyazenekar ritkán megjelenő lemezei fel tudnának emészteni, ezért külön oldalt nyitott a Nomad Son terveivel, amik hamarosan valósággá is váltak.
   A színvonal viszont már messze nem egységes az epikus doomsterekével, az első két lemez inkább az útkereséssel, a saját hang megtalálásával ment el, még ha nem is voltak rossz próbálkozások, egy-egy kiugróbb dalon kívül nem sok említésre méltót sikerült rögzíteniük. Viszont a kép a kezdetektől tiszta: egyedi hangot megütni a doomon belül, a sablonok mellett megszólaltatni más lehetőségeket is. Így alakult ki a Nomad Son elsőre felismerhető, heavy, power, thrash elemektől sem mentes doom metalja egyedi légkörével, aminek legfőbb jellegzetességét az időközben felfedezett Jordan Cutajar énekes produkálja. Sokra méltattam az úriember teljesítményét a Pylon legutóbbi lemezén nyújtott vendégszereplése folyamán, most végre a teljes lemezen azt nyújtja, ami elvárható tőle. Hogy miért állnak mégis a megálmodott világ kapui előtt? Ha az első két lemez az út volt, ami ide vezetett, ez a lemez fordulópont lehet, mert végre elkezdett működni a dalírás és a minőséget is sikerült kiterjeszteni egy egész lemezre, de valami még mindig hibádzik. A probléma az erősségben kereshető: Cutajar változatos énekre képes, mégis képes időnként megragadni egy-egy hangnál és ezzel lefáraszt több, egyébként első osztályú dalt is. Ettől függetlenül ez a kiadvány lesz az év egyik legerősebb, legváltozatosabb heavy/doom gyűjteménye, köszönhetően a már dícsért Albert Bell tollának, ami ezúttal valóban változatosabban jegyezte le az elképzelt dallamokat. A borítót sikerült ismét giccsesre készíteni, de ezen már meg sem lepődöm, a hangzás viszont az agresszív gitárok és tempók tökéletes párja.
   Ha már agresszió, így indul a Light Bearerrel a lemez, amely csak a dal közepén tol a képünkbe egy Trouble szintű, nyugodtabb riffet. Az igazi elborultság a lemezen azonban a következő, Age Of Contempt c. dal, rifforgiával, üvöltéssel és thrash meneteléssel, ráadásul már bőven meg van támogatva azzal a jól eső Hammond orgonával, amit ezután minden dalban bőségesen megkaphatunk. Julian Grech billentyűs játéka valóban színesíti, mélyíti a dalokat, de a sötétítés lehet jobban illene a játékára. A tempót igazából először a The Devil’s Banqueten veszik vissza, ez egy epikusabb doom metal dal, kevesebb energiával, de minőségi kivitelezésben, nálam kedvencként végzett a dalok között.


   Az Only The Scars ismét feltekeri a barométert tempó tekintetében, egyfajta NWOBHM dalként robog végig rajtunk dallamosabb énekével. Leginkább a Dio és Tony Martin által fémjelzett Sabbath korszakra emlékeztet vegytiszta heavy metal futamaival. A Descent To Hell lendületes, agresszívebb indítása után hirtelen váltással dörgöli orrunk alá a máltai doomot, kórusban üvöltve a refrént, majd ismét elkapva a fonalat robog tovább. Itt már működésbe lép az énekkel előzetesen felhozott probléma is. Cutajar parancsoló, agresszív éneke már egysíkúvá válik, miközben ennél többre is képes lenne. Ha a következő lemeznél mellé áll valaki egy korbáccsal, talán kiküszöbölhető lesz ez a gond is. Szintén gyors dal a címadó The Darkening, ami megint inkább heavy metal, mint doom, de igazán kellemes refrénnel lett megtoldva és a gitárszólót is sikerült jó helyre passzolni (volt már veletek olyan, hogy először hallasz valamit és automatikusan érzed, hol lesz a szóló?).


   Nagyon jó dolog, ha a lemez végére marad valami igazán erős, meglepő, ezzel bőven ki lehet küszöbölni a „jól indult, de aztán semmi” féle gyakori problémát. Itt két erős tételt is kapunk, az első a hátborzongató hangulatú, éjsötét Caligula, ami az egész album gyors tempóihoz képest egy pofont adó doom vonaglás előre tolt billentyű hangokkal. A dal a végére ugyan beindul, de a menetelése inkább pusztító, mint sem feloldozást jelentő. Az Orphaned Crown alig tér már vissza az agresszív, heavy metalos vizekre, inkább az epikus hangulatú sötétségbe forgatja a kedves hallgatót, mellesleg a lemez egyik legjobb dala így a vége felé… Lezárásnak kapunk egy kis akusztikus tételt Epilogue címmel, de ez olyan jelentőséggel bír, hogy fogalmam sincs, miért volt rá szükség egy ilyen energiabomba végén.
   Fura az energiát emlegetni egy alapvetően doom hangulatú lemezen, de egyszerűen sodornak a dalok, frissnek és erősnek tetszenek egytől egyig. Kell még érnie, hogy valóban működjön az elképzelt világ, de nagyon jó úton haladnak és elkészítették eddigi legerősebb lemezüket, amit bármely heavy metal rajongó számára nyugodt szívvel tudok ajánlani. A végére ideszúrok egy régebbi videót is, hogy azért érezzük, a First Light és a The Eternal Return album is megért egy hallgatást.