The White Goddess (2013)
 

   Az Atlantean Kodexet még 2005-ben sodorta partra a tenger egy bezárt, viharvert ládaként egy rég elveszett korból, majd elég sok kulcsot beletörve a zárba, 2010-ben nyíltak meg először igazán a világnak The Golden Brough c. debütáló lemezükkel, ami akárcsak máshol, nálunk is egészen megosztónak bizonyult Hangpróbás szereplése folyamán. A lemez egy be nem váltott ígéretet hordozott magában, valami megfoghatatlan varázslatot, amit hiába akartunk elcsípni, folyton köddé vált és ürességet hagyott maga után. Gondok voltak a hangzással és a dalírás sem volt igazán a helyzet magaslatán, mégis sokan kaptak rá arra az őszintén rég nem hallott epikusságra és hangulatra, amit csak kevesen voltak képesek elérni a metal hosszadalmas története alatt. A folytatásra 3 évet kellett várni és az alaprecept most sem változott a német fiúknál, továbbra is az epikus metal az irányvonal, de a kertek alatt azért ott kúszik a homályban a doom, a lemez felett lebegő gomolygó felhőkben pedig power metalos lovak nyerítenek egy-egy adott pillanatban. Amiben mégis különbözik a The White Goddess, az a minőség, mert ezúttal jó aranyásó módjára sikerült kiszűrni a semleges iszapot és mocskot, hogy csak a ragyogás maradjon, ami olyan nevekkel hozza kapcsolatba a zenekart, mint a While Heaven Wept, Scald, Solstice, Manowar és a Bathory. Az északi szél és mitológia helyett azonban sokkal inkább közép-európai lemezről beszélhetünk, mivel ebben a mitológiai körben keresték témáikat, amik külön tanulmányt érdemelnének. Főleg Robert Graves angol író/költő munkáinak hatása érződik a dalokban, aki sokat foglalkozott az európai népek múltjával, főleg a görög mitológiával. Az ő egyik verséből ered a The White Goddess, Fehér Istennő elnevezés is. Más néven Leukotheáról van szó, aki a hajósok utolsó reményeként biztosított utat a szárazföldig madár képében, a fuldoklóknak, hajótörötteknek pedig fátylát elhajítva adott kapaszkodót… Ritkán foglalkozom egy-egy kiadvány szövegvilágával, mert a zene és az összbenyomás mindig jobban érdekelt, de az Atlantean Kodex most kivételt képezett. Igényes, lírai szövegeket alkottak minden dalhoz úgy, hogy a múltba révedés közben saját valóságunkra is ráismerhessünk. Nem is spóroltak az idővel most sem, de míg az első albumot hosszú percekig az üresjárat jellemezte, itt Markus Becker énekével telik az idő, de nem szenvedünk hiányt akusztikus kiállásokban, Hammond futamokban, gitárszólókban sem.

 
   A lemezen szereplő 8 tétel összesen 58 percre emel ki minket a valóságból és helyez át minket az Atlantean Kodex világába, ahol véleményem szerint ez után sokkal többen fogják az idejüket múlatni. A 8 dalból 4 igazi szörnyeteg, 10 perces játékidő felett, de amíg olyan epikus slágerrel telik ez az idő, mint a Sol Invictus, vagy akkora doom alapvetéssel, mint a Heresiarch, nem lehet okunk panaszra. A többi dal pár perces átkötőként működik, méghozzá úgy, ahogy már régen hallottam. Nem szakítanak félbe, nem akarnak hatásvadászok lenni, csak a céljukat teljesítik, egymáshoz láncolják, egybefűzik a nagyobb lélegzetű műveket és egésszé teszik a produkciót. Az albumon az óriások mellett szerepel a szerény, 8 perces Twelve Stars And An Azure Gown is kellemes lüktetésével, remek szólójával és természetesen Becker remek énektémáival. Nagyon sokat fejlődött az ének az előző lemezhez képest, ez kétségtelen, de még most sem érzem az éneket elég karakteresnek ahhoz az aláfestő zenéhez, amit a többiek produkálnak végig az albumon. Nem is lesz ez már jobb, mert érezhetően szívvel-lélekkel felénekelt minden téma és minden hang. Ennyi pozitívum után érkezik újabb két dalfolyam, amiből először Enthroned In Clouds And Fire tör a felszínre kórusaival, billentyűivel, egy bivaly riffel és egy olyan refrénnel, amivel könnyen landolhatnak az év végi listám dobogósai között. A dalban az régmúlt istenei szinte örömmel nézik, ahogy a szenvedő emberiség falairól lepattognak az elavult, haszontalan keresztény jelképek… Idén sok zenekartól vártam, hogy majd nagyot lépnek előre (Wheel, Argus, Age Of Taurus és még sorolhatnám), de épp az Atlantean Kodex jutott volna utoljára eszembe egy ilyen epikus mű megalkotására. A Fehér Istennő eljövetelével foglalkozik az utolsó tétel, a White Goddess Unveiled. Míg az előző dalokban a pestistől, háborúktól szenvedő emberek reménytelenségén, a kiúttalanságon volt a hangsúly, a dalban megjelenik a tenger hullámain érkező hölgy, aki végül kitárja felénk a karját és esélyt ad egy új kezdetre, új utak felfedezésére. Hullámok, himnuszok sokasága vegyül el ebben a dalban, amit a sokadik érzelmi csúcspont után az albummal együtt egy kellemes zongorabetét zár le.
   Gondolom az enyhe elfogultság érződik az íráson, de nem bánom, sőt bárhol bevállalom, hogy a sok durvulás, sötétség mellett ez a vakító fehérség kifejezetten tetszett, kikapcsolt és átjárt egy időre és többször is átfog. A klasszikus heavy metal rajongóktól a doom kedvelőkön át sok rétegnek lehet ajánlani ezt a lemezt, de szerintem megteszi ezt egy dal is, akinek meg hiányoznak a gyönyörű borítóról (a kézzel írott kallográfiákkal díszített szövegkönyvről már ne is beszéljünk) a szőrös betűk, az lapozhat tovább…
 
Atlantean_Kodex_The_White_Goddess_2013
Kiadó:
Stílus:
Epikus heavy metal
Értékelés:
 
Pont
: 9.5 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Trumpets Of Doggerland
2.Sol Invictus
3.Bilwis
4.Heresiarch
5.Twelve Stars And An Azure Gown
6.Der Untergang der Stadt Passau
7.Enthroned In Clouds And Fire
8.White Goddess Unveiled
Írta:
boymester
2013. október 13., vasárnap, 22:50
Facebook:
bahon 2013. október 18., péntek, 21:28
bahon
Csatlakozott:
2007. március 29.
Hozzászólások: 2837
A While Heaven Wept neve nekem is beugrott, csak itt talán kevesebb a szívbe markoló fájdalom.
Jó lemez!
Koncertek
© 2001-2020 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.097 seconds to render