Mindenekelőtt köszönet s örök hála bahon kollégának, aki nélkül még egy darabig nem vettem volna észre, miben sántikálnak keselyűgyárék :)

Kedvencről írni valahogy nekem nehezebbre esik, mint olyan igazi kritikus kritikát valamiről, amit nem sajnálok. Valószínűleg ezért nem is nagyon szokásom ilyesmit tenni, egyedül akkor, ha meggyőződésem, hogy opus magnum született, és nincs nagyon mibe belekötnöm. A Vulture Industries új lemeze esetén erről van szó, ráadásul már másodszor, noha az előző kiváló alkotás mondjuk szépen, ellentmondásos érzelmeket váltott ki az általam hallgatására kényszerítettekből.

Keselyűék 1998 óta vannak a pályán, és kezdeti szárnypróbálgatásaik (hihi) gyakran abban a kritikában részesültek, hogy ez pofátlan Arcturus utánzás kéremszépen. Ebben nem tudok állást foglalni, mert utóbbi zenekar hallgatása nálam egészen szerény méreteket öltött, meg mert úgy vagyok vele, hogy ha az ilyen nem véletlennek tűnő párhuzamok fel is tűnnek, csak akkor zavarnak, ha az adott zenekar munkássága úgy egyébként sem tetszik. A VE eddigi három nagylemeze pedig nagyon is, sőt egyre jobban.

A 2010-es The Malefactor’s Bloody Register megjelenésekor már mindenképpen olyan zenekarról beszélhettünk, ami megtalálta a saját hangját, és már ezt most nem az énekes Bjørnar Nilsenre értettem, de kétségkívül az ő orgánuma az, ami az egyik legnagyobb mértékben hozzájárul a zenekar egyéniségéhez. Az más kérdés, hogy egyben el is végzi a hallgatóság szelekcióját, mert sokaknak fura, néhol eszelős hanglejtései azonnal kizáró okot szolgáltatnak, a fennmaradó szűk közönség pedig megérti, hogy ez hozzá tartozik a Vulture Industries jelenségéhez és hangulatához.
Ami éppenséggel tényleg néha az épelméjű világ határát súrolja, és mikor anno azon a bizonyos 3 évvel ezelőtti hangpróbán utalások történtek elmegyogyóra, cirkuszra, búcsúra, varietére, színházra és mindenféle szörnyűségre, én csak bólogattam, hogy hát érti ezt mindenki, csak nem szereti. Szerintem a dolog alaphangulata valahonnan a (német) némafilmkorszakból jön (ez biztos furán hangzott, de azt ugye tudjuk, hogy a némafilm nem azért néma, mert zene se volt, csak kevesebb hülyeséget beszéltek benne, mint a mostaniakban…), biztos ezért is tetszik annyira, ez is olyan kicsit nyomasztó, kicsit szürreális, de sose túlságosan. És amit nagyon díjazok: egységes, a zenekart teljes egészében áthatja, legyen szó külsőségekről, szövegekről, videoklipről, színpadi megjelenésről, blabla.

Nem gondolnám, hogy a Vulture Industriesnek sok köze volna még a black metalhoz, maradt az avantgarde, az örök utolsó mentsvár, ugyanakkor ők tényleg ennek a műfajnak a megkerülhetetlen alapzenekara.
Jó hír, hogy a Tower az eddigi legdalcentrikusabb kiadványuk, valószínűleg ezért jelentettem ki relatíve hamar, hogy a legjobb is, mert kevésbé igényel napokat, heteket, hónapokat az érési folyamata, míg az előző anyag nálam kb. egy év után érte el a tetőpontot. Ez más. Igazából sokkal színesebbé is vált, amit csinálnak, eddig kevésbé voltak jellemzőek a kis díszítő elemek, hangok a háttérben, amik eleinte fel se tűnnek, kiállások, sőt még lassú szám is van (az egész lemez lelassult a korábbiakhoz képest).

Szóval az új lemez. Relatíve hosszú, mert a bűvös egy órás határon túlnyúlik (mármint bonus track-kel), de persze minden perce kincs, így ez nem baj.
A nyitó és címadó nótát érzem ugyan a leggyengébbnek a vége felé lévő Sleepwalkers-szel egyetemben; utóbbinak az a bűne, hogy Bjørnar megpróbál metalosabban énekelni, és ne már, előbbinek azt hiszem az, hogy hiányolom a hangulatfestő, megalapozó introt, ez így túl in medias res.
A Divine-Appalling viszont simán ráférne az előző albumra, és amolyan „mi vagyunk a Vulture Industries” jellegű, mert megvan benne minden, amit eddig ez a zenekar csinált, megspékelve egy rendkívül dinamikus refrénnel. Ugyanez igaz a Blood On The Trail-re is, ellenben a The Hound a zenekarnak egy egészen új oldalát mutatja meg, szép számokkal eddig annyira nem jeleskedtek. Hasonlóan meglepett a klipes szám,



amiből én ugyan azt látom, hogy: Ez a videó sajnos nem érhető el Németországban, mivel olyan zenét tartalmazhat, amelyre a GENYA nem hagyta jóvá a megfelelő zenei jogosultságokat. Sajnáljuk. – és én is sajnálom, de bízom benne, hogy ti azért látjátok, én meg beérem csodás harmóniáival.
Az utolsó 8 perces bonus trackot nyilván csak az ínyenceknek szól, mert ott azért elgurul a gyógyszer rendesen, és van varietés éneklős zongorás bohóckodás, de azt hiszem, aki ezt a zenekart szereti, az így szereti :)