Áron Andrást azaz Apey-t több zenekarból is ismerhetjük. Ott van például az újjáalakult Neck Sprain, ahol Leviék vele kezdték újra, meg a Kelly Hits The Blue Sky-ból és a Remembering the Steel nevű Pantera tribute éléről is lehet ismerni.
Ő azonban nem elégedett meg ennyivel, s előbb szólóban, majd Apey and the Pea néven két ex-Remembering the Steel-es cimborájával összehozott egy stoner, southern és grunge gyökerekkel rendelkező csapatot. Tettestársai: Perpelicza Zoli bőgős és énekes (Wrong Side Of The Wall, ex-Superbutt) és Makai László dobos (The Last Charge, ex-Superbutt).


Nos, 2010-ben egy Better Maxi c. két számos anyag, majd a 2011-ben megjelent bemutatkozó EP, a The Day Ends után most itt az első teljes album, a ráadásul bárki számára elérhető, szabadon meghallgatható, letölthető Devil's Nectar. (A korábbi anyagok szintén letölthetők.)
A bő háromnegyed órás, kilenc dalt rejtő lemezt, ha egyetlen címkével akarjuk meghatározni, akkor a stonerrel nem tévedhetünk. Ha viszont mélyebb elemzésre is van lehetőség, akkor mindenképp helytálló a southern és a grunge stílust is megemlíteni, de ha a groove metalt, esetleg a sludge-ot hozzuk elő, azzal sem lövünk mellé, bár ez utóbbiak már csak egyes elemei lelhetők fel a dalokban.

Igazság szerint elsőre egy szimpla Down kópiának is tűnhet a dolog, mert azt nem lehet tagadni, hogy Anselmoék munkássága nagy hatással volt Apeyékre. És nem csak a Down, ha már itt tartunk, hanem az énekhang miatt a Pantera is, meg a Pepperes felállású, Corrosion Of Conformity southern jellegű dalainak, de Kirk papa Crowbaros munkásságának lecsapódása is felfedezhető nyomokban a Devil's Nectar szerzeményeit hallgatva.
Ha pedig a grunge-ra koncentrálunk, akkor én főképp az Alice In Chainst, meg esetleg a Soundgardent említeném meg. Főképp egyes énektémákban érhető tetten ez, mondjuk érdemes a The Four Horseman-t figyelni.

A címadó dalt hallva azt hiszem Anselmoék is elégedetten bólogatnának, akár ők is írhatták volna. Kicsit talán túlságosan is sikerült Down-osra venni, bár szerencsére került bele némi dallamos ének is, s ezzel némi egyéniség is. S ez jó! Kicsit talán túlságosan elhúzzák a végét, de még épp tűréshatáron belül marad.

A klipesített vonszolós Judas szintén nem egy rövid darab, a videója is elég komor, illeszkedve a dalhoz. Mit mondjak, nem fogják adni a tévécsatornák az biztos! Ez már talán inkább sludge.



Aztán ott a The Rite, amiben Floodgate és C.O.C. ízeket érzek. Finom!
Ugyan elemezgethetném még tovább is, de inkább rátok bízom:

Összegezve: ha eltekintünk a felsorolt bandák jelzésértéknél valamelyest erősebb hatásaitól, s csak a dalokra koncentrálunk, akkor ez kérem egy nagyon jó lemez. Ráadásul már csak a számcímeket figyelve is felfedezhető bizonyos koncepció.
A hangzás is jó súlyos lett, a borítót is nagyon eltalálták.
Mit mondjak, ha élőben így dörrennek meg, akkor hiba egy szál se!