Iszonyatos mennyiségű doom anyag látott napvilágot az elmúlt hónapokban és ezek legtöbbje debütálás. A bandák ugyan régebb óta róják a demózás kevésbé izgalmas köreit, mégis most jött el az ő idejük. Először is, itt a helyettesítésre váró trón: nincs többé Candlemass, Cathedral. Van viszont Sabbath, ami ráirányítja egy kicsit a figyelmet a hasonló kiadványokra. 2009-ben látta meg a napvilágot a londoni Age Of Taurus nevű formáció is, aztán jött az In The Days Of The Taurean Empire címre keresztelt bemutatkozó demó még 2010-ben. Az összesen 4 dalt tartalmazó kiadvány gyorsan belopta magát a szívembe, mert hiába a sablonoktól sosem mentes tradicionális doom, ezek a dalok tartalmaztak valami egyedi hangulatot és megvolt a sajátos dallamviláguk is. Nem gondoltam, hogy eljutnak a nagylemezig, de a Rise Above Records közreműködésével ez is bekövetkezett. Ugyan szűkösen mértem a pontokat, már most leszögezem, hogy az év egyik legjobb ilyen kiadványával futottunk össze, ez a lemez nagyon jól sikerült a magam fajta klasszikus fanatikusnak, de nem csak az én doomra hegyezett dobhártyámat kell célba venniük természetesen. A lemez kinézete tökéletes, van némi Candlemass beütése, de nem haragszom, mert a svéd mesterek a 80-as évek óta nem tudtak kierőszakolni egy vizuálisan is kielégítő lemezt. A hangzástól is az elvárhatót kapjuk, kristálytiszta, a gitárok mélyre hangolva hozzák a Iommi által olyan jól kitalált rifforgiát, a szólók pedig gyakran izgalmasabbak is, mint a mesteré. Egyetlen gondom az egésszel az óvatoskodás. Annyira érződik, hogy megrendezett, minden hatást beépíteni akaró dalokról van most szó, hogy hiába a minőség, ha mindeközben elveszett az a hang, ami a korábbi dalokon volt. A demó felvételeit hallgatva tudtam, mit hallgatok, most viszont kapok egy keveset ebből, egy keveset abból… Hiányoznak a mélyen szántó, szívből jövő, őszinte dalok, misztikum és sötétség pedig elvétve bukkan elő a profizmus szőnyege alól.
Nézzük a dalokat. Nyitásnak egy középtempós, bivaly heavy/doom szerzeményt prezentálnak A Rush Of Power címmel bő hat percben gitárszólóval, nem túl egyedi, de dallamos tiszta énekkel. A refrén rövid és nem túl fogós, a basszus pedig nagyon magasan pattog ahhoz, hogy megfelelően mély hangulatot tudjon teremteni, ez nem funky kérem szépen… A lemez nem tökéletesen, de jól indul ezzel a tétellel, a folytatásban a Sinking City laposabban kezd, de egy Memory Gardenes riffel beindul, majd belassul és így tovább. A zenészekre panaszunk nem lehet, ennél különbül nem lehet ezt játszani, az ének viszont nagyon egysíkú, már-már stoneresen egyszerű a háttérben zúgó remek aláfestéshez képest. Az Always In The Eye visszatér a középtempóhoz, a vége felé történő érdekesebb belassuláson kívül pedig az ég világon nem változik benne semmi. Negyedik dalként jön a lemez favoritja részemről, a Walk With Me, My Queen. Hol voltak eddig azok a srácok, akik ilyet is tudnak, tehetjük fel jogosan a kérdést, mert ez bizony az első osztályba tartozó produkció. Lassú, monumentális és bármely Candlemass, Solitude Aeturnus lemezen elférne ezzel az epikus refrénnel és gitárszólóval. A lendületes Desperate Souls Of Tortured Times sem rossz szerzemény, azonban az Embrace The Stone 8 perces doom orgiája felmossa vele a padlót. Ismét power/doomos lendület, izgalmas riff nyitja a dalt, amit pszichedelikus lassulással és vegytiszta énekkel tördelnek nem kevésbé élvezetes módon, ez a lemez második csúcspontja, nem véletlen, hogy ez a dal vált először elérhetővé az egész albumról. A befejező The Bull And The Bear c. dal azt is bebizonyítja, hogy gyorsabb tételt is képesek érdekesebben előadni, mint a korábbi próbálkozásoknál.
Nagyon profi, talán túlzottan is akaró lemez lett ez a debütálás, ami talán jobban beérik majd a folytatásban. Az album 6 pontos, két 10 pontos dallal és hasonló színvonalú pillanatokkal tűzdelve, így a végére marad egy nagyon erős 8-as.