Who Dies In Siberian Slush
We Have Been Dead Since Long Ago... (2012)


    Solitude Productions
. Azt hiszem, ez a név ma már elég sokat elárul arról, mire is számíthatunk az éppen birtokunkba kaparintott zenei produkcióról. Ez a kiadó gondozza a 2003-ban még Evander Sinque (E.S.) egyszemélyes projektjeként indult Who Dies In Siberian Slush nevű, mára komplett zenekarrá formálódott társaság lemezeit is, akik immár másodjára szabadítják a világra depresszióval és kilátástalansággal átitatott zenéjüket. A zenekar leghőbb vágya a magányosan elhunyt, mohával belepett orosz holttestek méltó búcsúztatása, az elmúlás és fájdalom húsba maró tényének hangoztatása. Ezért mindent elkövetnek, hogy még egy eltévedt napsugár se tudjon a borítón látható kunyhóba jutni, ahol életre kelnek hangjegyeik felverve az évszázados porszemcséket és megrezegtetve a halállal átitatott levegőt. Koncepció húzódik a lemez mögött, folytatva a debütáláson megkezdett utat. A dalokkal tipikus orosz hangulatot szeretnének teremteni népzenei elemek segítsége nélkül és ez részben sikerül is nekik. Zenéjük a funeral és death/doom egyvelegéből táplálkozik, egyaránt előfordulnak a málhás cammogások és a végtelenbe nyúló monolitikus kalandozások az első ránézésre rövidnek tűnő albumon (mindössze 43 perces játékidő). A rövidség persze csak látszat, mert a súlyokat cipelni kell, amit a nyakunkba aggatnak, van ahol kínkeserves léptekkel, de pár ostorcsapással néha meg is futtatnak. E.S. hörgéseit csak kevés alkalommal kíséri narráció, a lemez egészére a karcos, inkább erőszakos, mintsem mélyen gyökerező hörgés kíséri. A billentyűk és effektek többször a háttérbe szorulnak a riffek nagy örömére, máskor az én bánatomra, mert elég nyomasztó dolgokat sűrítettek a háttérbe.
 
   A lemez első dala a The Day of Marvin Heemeyer. Érdekes témaválasztás, az biztos. Marvin Heemeyer arról vált ismertté, hogy 2004-ben egy saját készítésű, páncélozott bulldózerrel tette a földdel egyenlővé a neki nem szimpatikus emberek házait. A városházával egyetemben 13 épületet bontott le majd főbe lőtte magát. Vidám kis történet és egy a végére felgyorsuló, erős nyitódal. A Refinement of the Mould azonban visszaevez a sötétebb funeral vizekre, ahol a penész lepte valósággal kell farkasszemet néznünk. Egyszerű zongorás betéttel nyit a dal, ennek ütemét veszi át a bánatosan zakatoló gitár, hol sírva, hol az orosz bányák mélységeiben zengve. Minőségi doom ez, de sajnos bármiféle meglepetés és egyediség nélkül. A lemez egészére jellemző az útkeresés, a minimális ötletelgetés, de eredeti hangot még nem igazán sikerült megütniük. Ha a zene egy komor, öreg erdőre hasonlít, akkor az ötletek és finomságok a bokrok alatt lapulnak, de a debütáláshoz képest sokat fejlődtek és annál mindenképp izgalmasabbak tudnak lenni. Jól indul például az In A Jar, kifejezetten erős billentyűvel és valóban fagyos, szívszaggató hangulattal. Komoly problémákkal küzdhetek, mert ezt a nyomorúságos tételt széles vigyorral hallgattam végig, mély elégedettséggel, hogy ezt így kell. Hasonló hangulatban, néhol monumentálisabb gitártémákkal jön utána a The Spring, ahol panaszra ismét nem lehet okunk, de már kevésbé tud lekötni, mint az elején. Itt jön amit már korábban említettem, hogy koncepciót szeretnének…azonban még nem igazán érezni az egybe rántó erőt, hangulatot, inkább egyedülálló ötlet szigetekről beszélhetünk a mocsárban itt-ott felbukkanva. A The Springben is vannak ilyen szigetek. Átlagos málházás keveredik a fájó, fojtogató légkörrel. A dal vége felé kevesebb éneket kapunk, a hosszadalmas zenei utazás így ki tud bontakozni és előkészíti a Funeral March №14 c. instrumentális tételt, ami egy valódi orosz temetés hangulatát képes megidézni. Kopár, sivár világba vezet, amit még én is csak sokadszori hallgatásra kezdtem el igazán értékelni. A produkció végén az Of Immortality kapaszkodik korhadó ujjaival a hallójáratunkba. Meglepetés már itt sem érhet minket, tisztességes iparos munkaként lehet jellemezni ezt a dalt, akárcsak az egész albumot. Kevésbé sötét, mint az új Abstract Spirit lemez, de mégis ehhez áll igazán közel hangulatilag és hangzásban is, de megemlíthető még a My Shameful vagy a Mourning Beloveth világa.
   Túl sok kiváló lemez jelent meg az elmúlt években ebben a sötét világban ahhoz, hogy a WDISS ezzel a zenével átugorja a sablonosság buckáját, de azért egy kellemes lemezzel örvendeztethetik meg a doom kedvelőit. A lehetőség nagy a zenekarban, talán legközelebb beérik a valódi egységesség és hangulat, saját ízvilággal keverve.


Who_Dies_In_Siberian_Slush_We_Have_Been_Dead_Since_Long_Ago_2012
Kiadó:
Stílus:
Funeral Death/Doom
Értékelés:
 
Pont
: 7.5 / 10
 
Külalak
: Szép
 
Hangzás
: Átlagos
Dalok:
1.The Day of Marvin Heemeyer
2.Refinement of the Mould
3.In a Jar
4.The Spring
5.Funeral March №14
6.Of Immortality
Írta:
boymester
2013. május 26., vasárnap, 13:19
Facebook:
Sinister Downfall - Eremozoic (2018)
Kritika, boymester @ 2019. február 12., kedd, 09:04
Fordomth - I.N.D.N.S.L. (2018)
Kritika, boymester @ 2019. január 20., vasárnap, 14:00
Sorrowful Land - I Remember (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 25., vasárnap, 20:39
HellLight - As We Slowly Fade (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 25., vasárnap, 15:33
Evoken - Hypnagogia (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 24., szombat, 20:02
Pantheist - Seeking Infinity (2018)
Kritika, boymester @ 2018. szeptember 17., hétfő, 20:10
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.025 seconds to render