Unto The Locust (2011)
 Minden korábbinál dallamosabb lett a zenekar, eközben jellegzetes intenzitásuk is a helyén maradt. Váltásról nincs szó, inkább csak az, hogy az ezredforduló nu metalosabb stíluskanyarjait követően a 2003-as Through The Ashes Of Empires albummal visszataláltak a klasszikus első két anyag vonalához, mindezt továbbfejlesztették a legutóbbi The Blackening hosszú, komplex, még több old school metalt rejtő dalaival, az Unto The Locust pedig a következő állomást jelenti ugyanezen az úton. Robbék jó érzékkel ismerték fel, hogy nem lehet még egyszer ugyanazt kiadni négy és fél év, rengeteg minden korábbinál sikeresebb turné és egy olyan fogadtatású lemez után, mint a legutóbbi. Megmaradtak a hosszú, összetett dalok – a rendes verzió mindössze hét nótából áll, és a legrövidebb is a hat percet közelíti –, ebből a szempontból egyértelműen a 2007-es anyag vonala a meghatározó, de eközben hallhatóan tudatosan rágyúrtak a harmóniákra, a fogós, ragadós gitártémákra. Ez nemcsak a szólókra vagy a díszítő motívumokra értendő, mert az anyag nagy részén maguk a riffek is dúdolhatóak, ami azért nem annyira gyakori ezen a vonalon... Robb is dallamosabban hozza magát, mint eddig bármikor. Ami pedig a legkomolyabb fegyvertény: a zenekarnak sikerült mindezt úgy megvalósítania, hogy közben egyáltalán nem bújtak ki a bőrükből.



A lemeznyitó I Am Hell (Sonata In C#) első másodperceitől hatalmasakat pislogtam,egy ódon hangulatú és szinte gregorián-jellegű, többszólamú vokálbetéttel indítanak, ilyet még nem lehetett hallani a bandától korábban, majd alaposan belecsapnak egy már-már death metalos őrléssel, amely aztán egy Slayeresen kapkodós thrash-őrlésbe csap át, a refrén nagy ívű, s azután történik még más egyéb nyalánkság a blackes reszelésen át a finoman szőtt akusztikus gitárjátékig, abból a jóféle refrénből igazán adagolhattak volna még többet, ehelyett lezárásként egy brutális súlyosságú riffgörgeteggel nyúzzák le az arcunkról a húst.
Ezután következik a Be Still And Know neoklasszikus nyitánya, a melodikus-triolást egy picit soknak érzem. Robb ellenben ismét nagyot alakít a vezérdallamban, szóval ez a többihez képest rövidke (majdnem eléri a 6 percet) szám már most arra hivatott, hogy koncertfavorit váljék belőle, az album ízelítőjeként korábban napvilágot látott Locust című darabnál ismét előkerülnek a Machine Head-védjegynek számító gitárcsipogások, a refrén pedig az egész korong egyik csúcspontja, egyszerű, mint a szeg, mégis annyira karakteres és magával ragadó, hogy az ember mást nem is tehet, mint teli torokból üvölti, koncerten századmagával, vagy akár otthon a szomszédok legnagyobb örömére hajnali kettőkor erősen ittas állapotban, és akkor még nem is beszéltem az Iron Maidenre hajazó gitártémákról.
A banda ismét előrelépett egyet, a végtelenül nehéz és komplex elődje, a 2007-es The Blackening után egy súlyos, ám mégis dallam-centrikusabb, fogósabb anyagot készítettek, szerencsésen elkerülve a kommerszség csapdáját, s mindez pedig hatványozottan igaz a This Is The End-re, erre a vadul aprító tételre, amelyben a death metal-közeli zúzdát kellően ellensúlyozza a légies, power metalos refrén, Robb szerintem vehetett néhány énekleckét, Dave McClain pedig olyan eszement komplex témákat üt, hogy az állam a padlód csapdosta.
 És aki nem hallja a zsenialitását, az szerintem menjen sürgősen a fülészetre. A hangzás fület gyönyörködtető, majd a soron következő Darkness Within már egy másik arcát mutatja a csapatnak, ez ugyanis az egész album legdallamosabb, legemészthetőbb szerzeménye, afféle balladai merengésbe oltott borús hangulatú középtempó, érdekes módon engem valamelyest a régebbi Triviumra emlékeztet (a tanítványok hatása???), Robb még dudorászik is egyet a végén. A Pearls Before The Swine-nal azonban visszatér beléjük az állat, a váltásokkal és kiállásokkal megtűzdelt szám akár az 1997-es The More Things Change…-re is felfért volna, azzal a különbséggel, hogy itt megint csak becsúszik egy lágy énekdallam (ami persze nem nyálcsorgató).
Az albumot záró Who We Are című tételben minden van, ami a Machine Head-től iszonyatosan idegen: gyerekkórus, pátoszban pancsoló, tisztán heavy metalos refrén (ráadásul túl sokszor ismételve), mégis működik ez a dal is, hiszen a csapatra jellemző elemek nem tűntek el, csupán kiegészültek egy-egy apró dologgal, újszerű díszítésekkel, izgalmas szólóhegyekkel és emlékezetes riffekkel, s ezáltal még színesebb az összkép, mint előtte, a 2007-es The Blackening afféle letisztultabb, melodikusabb folytatás.


 
A Machine Head igazán felnőtt: a Burn My Eyes egy ifjúkori lázadó zsigeri dühkirohanás volt, a The More Things Change… egy érettebb, elborultabb, útkeresőbb anyag, a The Burning Red és a Supercharger az akkori (nu metal) trendet meglovagoló eltévelyedések, a Through The Ashes Of Empires egy bizonyítási vágytól égő, vissza-a-gyökerekhez-féle robbanás, a The Blackening a Machine Head-esszencia, egyfajta ars poetica. Az Unto the Locust pedig egy újabb állomás, egy immár kevésbé agresszív, ámde megkomolyodott banda dallamközpontú, ötletekben gazdag, izgalmas és kreatív mesterműve. 






Machine_Head_Unto_The_Locust_2011
Kiadó:
Stílus:
Post-thrash/Groove Metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Szép
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.I Am Hell (Sonata In C#) (8:25)
2.Be Still And Know (5:43)
3.Locust (7:36)
4.This Is The End (6:11)
5.Darkness Within (6:27)
6.Pearls Before The Swine (7:19)
7.Who We Are (7:11)
Írta:
Morbid Dave
2013. május 5., vasárnap, 16:57
Facebook:
Machine Head - The Blackening Special Edition (2008)
Kritika, 9000Sanyi @ 2008. december 15., hétfő, 18:30
Slipknot - Machine Head - Children of Bodom - Bécs, Stadthalle - 2008.11.28.
Koncertbeszámoló, 9000Sanyi @ 2008. december 5., péntek, 17:37
Machine Head - Through The Ashes Of Empires (2003)
Kritika, Philosopher @ 2005. október 3., hétfő
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.023 seconds to render