Redwood Hill
Descender (2013)

Mindig is azokat a dolgokat díjaztam leginkább a fémzenében, ami egy vérbeli metalost nem hoz lázba. Persze ez pár éve tudatosult bennem, korábban csak szimplán hiányérzetem volt. Eleve nem a gitárt tartom a legfontosabb hangszernek a metalban. Régebben a dobot hittem annak, mivel a duplázó a metal sajátja, igazából ezen kívül minden más műfajban hülyén hat (persze szerintem), a gitár pedig hangtanilag (terjedés, frekvencia, dinamikai bénítottság) helyettesíthető mondjuk egy betörzított csellóval vagy szaxofonnal. Aki nem hiszi, és van apparátusa hozzá, próbálja ki... Az eredmény megdöbbentő.
Aztán ahogy cseperedett fel az agyam, rájöttem, hogy ha ezt a műfajt valaki jól műveli, akkor nincs itt egyetlen kitüntetett hangszer sem. Főleg, mivel a post metallal elérkeztünk oda, hogy a metalon belül is szabad a gazda... Szépen lassan letűnnek a tabu témák, a tiltott megoldások.
Valahogy a grunge korszak nyithatta meg ezt a trendet, bár azt a műfajt igazából sosem éreztem metal zenének. A Faith No More a funkys megoldásokat és egyéb alternatív zenei elemeket csempészett a gitártémák közé, vagy inkább fordítva, hiszen az FNM-nek igazából a King For a Day... az egyetlen "metalos" lemeze.
Sorolhatnám persze még azokat a bandákat, amelyek elkezdték a "gitár a minden" falat döntögetni (Korn, Neurosis, Ulver, Tiamat, Rage Against The Machine, Jane's Addiction...), de akkor ismét csak oda lyukadunk ki, hogy mi a metal, illetve hol a határa. A zárójelbe tett bandákat egymás mellé tenni, iszonyúan disszonáns érzés, és gyakorlatilag ténylegesen az egyetlen kapcsolat köztük a gitár kiemelt szerepének a lassú elhagyása, vagy soha meg nem léte. A Redwood Hillnek meg semmi köze a felsorolt bandákhoz... 



Azon vettem tehát észre magamat pár éve, hogy jobban kezdenek tetszeni azok a fémzenék, ahol a gitárt csak szőnyegezésre, akkordozásra használják. A vérbeli black metal mindig is ilyen volt. A funeral doom is, ami miatt a riff alapú klasszikus doommal sosem éreztem rokon műfajnak. A thrash metalban hallható folyamatos riffelés mára már 3-4 dal után elfáraszt. A death metal brutál-tech irányzatai szintén. Így jöttek képbe azon post bandák, amikben a gitárosok alázatosan átadják néha a teret a többi hangszernek, akár hangerőben, akár a témákat tekintve.


Ilyen a jelen cikk tárgyát képező dán Redwood Hill is.
Idei lemezük az első a sorban. Javarészt lassabb témák hallhatóak itt, amik nagyrészt mellőzik tehát a riffeket, a gitár fő szerepe a harmóniák átadása, illetve térkitöltés. Egyetlen gyors dal van az anyagon, mégpedig a befejező September.
A dán ötös zenéjének minden pillanata hirdeti ezt a lazaságot, gyakorlatilag semmiféle bizonyítási kényszer nem hallható egyik dalban sem.
A vokális dolgoknál túl nagy változatosság nincs, de mivel a pengetősök nagyon érzelemgazdagon játszanak a hangzatokkal, ez nem zavaró. Illetve egy helyen a Dybbuk-ban van egy dallamos, sőt két szólamos kiállós rész.
Alaposan áthallgatva a lemezt feltűnik, hogy a dobos Andreas időnként izomból odaszúrja a technikát, úgyhogy a hagyományosabban fülelők is kiélhetik magukat. És érdemes az első klipből lecsipázni, hogy mennyire puritán dobszerkón nyomja. Csak a minimális mennyiségű cintányér és tam.
Ha már puritánság, a zene is rém egyszerű, csak éppen hihetetlenül jól lettek azok a harmóniaváltások megírva, jó az egyensúly a feszültségek és a feloldások között. Tehát egyszerűen bonyolult, vagy bonyolultan egyszerű.
Még a Poseidon végén hallható tappinges játék is a minimalizmust hirdeti, miközben nagyszerű.
Ahogy ebben a műfajban kötelező elem a cipőbámulás, úgy ezt a dán srácok is megadják nekünk (zeneileg), de a trú arcok a színpadképen is csóválhatják a fejüket. Ha nem lenne egyértelmű, a kiállós - elszállós shoegaze elemekre gondoltam. A műfaj ezen velejáróinak a számomra hordozott pozitív hatása az, hogy nincsen cukrozott kóla érzés, nincsen gitárcsömör, időnként jön egy kis szünet. Természetesen a zúzós részeknél bedörrennek a hathúrosok, viszont teret hagynak a basszernek is, vagy inkább csak szimplán nagyon erősre vették a basszus hangerejét. Ennek az egész "hangversenynek" időnként egy kicsit a dob látta a kárát, hiszen pl. az utolsó számban igencsak kell fülelni, hogy mi történik. Nem baj, végülis, azt szoktam mondani, hogy a dob az a hangszer, amit úgyis oda lehet gondolni...



Nálam eddig jó eséllyel pályázik ez a korong az év lemeze címre. Egyetlen egy dolog van, amiben nem érzem erősnek. A játékidőben. 37 perc nagyon kevés számomra itt, bízom benne, hogy mihamarabb hallhatunk újabb lemezt tőlük. Abban meg főleg, hogy jó darabig ez a vonal megy még náluk tovább.



Redwood_Hill_Descender_2013
Kiadó:
Stílus:
post metal
Értékelés:
 
Pont
: 10 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Aten (05:14)
2.Dybbuk (07:13)
3.Tristesse (06:50)
4.Poseidon (05:41)
5.Croatoan (07:20)
6.September (04:45)
Írta:
Nagaarum
2013. április 27., szombat, 20:00
Facebook:
Perszepeta 2013. május 27., hétfő, 02:59
Perszepeta
Csatlakozott:
2010. szeptember 28.
Hozzászólások: 1308
Jó példa, hogy ehhez a lemezhez, sőt műfajhoz nem elég 1-2 hét ismerkedés. Nálam beérett idővel 10 pontosra (hasonlóan, mint az Altar of Plagues), ZSENIÁLIS!
boymester 2013. április 28., vasárnap, 00:09
boymester
Csatlakozott:
2011. január 24.
Hozzászólások: 3983
Kifejezetten tetszett HP-n is a lemez, annak ellenére, hogy én a metal műfaj energiáját mindig a dobokon és riffeken szoktam mérni. A post cuccokat általában masszának, lenyelhetetlen falatnak érzem, de azért vannak kivételek. Hangulatával adja el magát a lemez a hallgatónak, ez vitathatatlan.
--
Youtube csatorna
Koncertek
Equilibrium - Renegades Tour 2020
január 28.,
Dürer Kert
European Galactic Terrortour
február 7.,
Barba Negra
World Dominion Tour 2020
február 20.,
Barba Negra
Kvelertak
március 10.,
Dürer Kert
április 11.,
Backstage München
május 16.,
Arena
június 11.,
Pannonia Fields
továbbá
© 2001-2020 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.069 seconds to render