Kevés zenekar létezik, akik olyan mereven ragaszkodnának ahhoz, amit valaha képviseltek, mint a Dismember. Ők is az állandóságot képviselik, mint a Slayer, vagy a Bolt Thrower: tudjuk jól, hogy mire számíthatunk. Old-school skandináv riffekre, és kíméletlen, mindent elsöprő erőre, ami csakis egy Dismember lemezből árad. A svéd death metal horda ezen az albumon is olyan lendülettel és pusztítással játszik, mint a régebbi lemezeiken.
Manapság, mindenki (sokszor a régi zenekarok is) igyekszik a régi hatások beépítése mellett abszolút és korszerű lenni, mindig nagy öröm egy ilyen régimódi death metal lemez. A Dismember nem hibázik. Előző, The God That Never Was című anyaguk is maga volt a svéd fém tökéletes  esszenciája. Tömény gyűlölet, halál, háborúk, pusztulás, mintegy korunk lenyomata is, pedig ezek csak a death metal stílus klasszikus jellemzői. De a svéd halálgyárosok az égvilágon semmi újat nem mutattak fel, hiszen ők az állandóságot képviselik, a biztos kapaszkodót. Ha már valaki unja a modern és felhígult zenéket, a Dismemberre bármikor számíthat a hallgató. Ezen a lemezen minden van, amitől a death metal rajongó iszonyatos headbangelésre és nyaktörő mutatványokba kezd: durva sebesség, horzsoló riffek, és az a velejéig romlott, vérgőzös üvöltés, amire Matti Kärki mellett nem sokan képesek (esetleg hajlandók).

A Death Conquers All tétellel indul be a gépezet, a halál lealáz mindenkit, a svédek pedig megint dörzsölgethetik véres tenyerüket. Az Europa Burns című dalban ólomsúllyal törnek elő a  doom témák, szinte már dohos az egész. Az Under a Bloodred Sky pedig könyörtelen sebességel, régi riffekkel tör be a hallgató hallójáratába, mint egy faltörő kos. David Blomqvist ennek tetejébe még rá is kontráz, két perc után olyan gyilkos szólót ereszt el, hogy arra a léggitározás nem szégyen, és akkor a szám végén hallható Iron Maiden hatású témákat még nem is említettem. És ez így megy tovább és tovább, sebesség, halál és pusztítás. A Tide of Blood tétel töri meg először tempóváltásos kezdésével, finom gitárharmóniáival a sikálást. Aztán darálás, ami a csövön kifér, míg a No Honor in Death vészjósló lassúsága meg nem töri a lendületet egy pár percre, hogy aztán ismét lerepüljön az ember feje.


Erre az új lemezre nem lehet azt mondani, hogy változatos. De akinek kell egy kis Old School brutalitás, annak nyugodt szívvel tudom ajánlani. Egy gyilkos hangzású, igazi, térdig bélben és mocsokban taposó death metal durvulás, amiben a svédeknek nincs párja. Nem kétséges, hogy erre a lemezre csak egy szűk réteg lesz kíváncsi: azok, akik még hisznek az igazi, őserőben rejlő death metalban.