Az Eclectika egy 2001 óta aktív dijoni alakulat. Hogy lesznek-e valaha is olyan híresek, mint Dijon város nevének legfőbb reklámhordozója, a mustár, még a jövő zenéje…
Eddig 1 demo, és 3 nagylemez képezi a francia trió diszkográfiáját, melynek legfrissebb termése a tavaly novemberben megjelent Lure of Ephemeral Beauty. Az összes kiadványuk borítója kozmikus húrokat penget, és az új mű ismeretében bizton állíthatom, hogy a világűr, a csillagképek bűvkörében él Sébastien Regnier, aki az Eclectika agya. Ő szerzi a zenét, és szólaltatja meg az összes hangszert, sőt az albumok artworkjét is saját kezűleg (ami valószínűleg kimerül az egérrel való kattintgatásban) állítja elő. Azért az énektémákat nem osztotta teljesen magára, sőt! Rajta kívül Noémie Sirandre és Aurélien Pers hallatja hangját. A stílus, amely keretein belül a csapat alkot, egyfajta experimentális, atmoszférikus post-black metal. Extrém férfi vokállal, és áriázós, szimfós női énekkel.
A Through the Supernova Remnant egy instrumentális, introként is fölfogható szerzemény, szimfonikus, filmzene-ízű hangszereléssel. Hangulatos nyitány, az üstdob használata kifejezetten tetszik. Aztán a címadóban rögtön "megdörren” a torzított gitár. Azért tettem idézőjelbe a megdörren szót, mert a post-black stílusra jellemző hangzás miatt szó sincs itt durván riffelő, vastagon szóló gitárról. Viszont a véknyabb soundnak köszönhetően jól kihallatszik a basszusgitár, ami nem minden metallemez esetében konstatálható. Az énekes hölgy hangja és stílusa nem az esetem, de nagy gondok nincsenek vele. A Cyclic Anagnorisis talán a kedvenc szerzeményem, ami valószínűleg Vincent Valenti vendégjátékának köszönhető, aki egy frankó, heavy metalos gitárszólót applikál a nótába. De az is ügyes megoldás, ahogy a "balalajkázós”, sodró, hipnotikus gitártémától teljesen elválik a bőgő, és más melódiát játszik. A Tizenkilences Szoba akusztikus gitáros leállásai, space-es effektjei jól eltaláltak, a Sophist's Death: Legacy and Bitter Tears pedig a lemez legmegkapóbb (női) énektémáit tartalmazza. A Trauma 835 címéhez hűen paráztató hangmontázsokkal operál, simán el tudnám képzelni egy régi vágású sci-fi soundtrackjeként. Csodásan kezdődik az Édes Melankólia, és nem is rondít bele semmi az idillbe: gyakorlatilag egy vonósokkal, akusztikus gitárral megtámogatott ária ez. A Handicapped Sex in a Mental Orgy címe zseniális, maga a dal már nem olyan nagy eresztés, bár a lüktetése tetszik. Viszont a záró, ének nélküli, kereken 10 perces Aokigahara a lemez másik csúcspontja számomra. Egy sejtelmes, légies, kozmikus utazás, gyönyörűen csilingelő akusztikus gitárral, Floydiánus építkezéssel. A lassan kibontott gitárszóló Gilmour Mestert idézi, és egyszerűségűvel, sallangmentességével, kitartott, elnyújtott hangjaival igazi hangulatfokozóvá válik.
A kiadvány grafikai megjelenése is szép, nekem legjobban a hátlapon lévő páva tetszik.

Összességében jó lemeznek tartom a Lure of Ephemeral Beauty-t, az atmoszférikus, black alapokon nyugvó post muzsikák hívei nyugodtan tehetnek vele egy próbát, de "űrkorszaki-szakik” is találhatnak rajta nekik tetsző momentumokat!
Én a vokális teljesítmény miatt nem tudok több pontot adni az albumra. Nem azért, mert pocsék, hanem mert nem igazán az esetem...