Állandó vesszőparipám a progresszív szó elemezgetése a fémzenében. Mi is a progresszív metal vagy rock? Meggyőződésem, rendíthetetlen véleményem, hogy ezt a szót teljesen megalapozatlanul aggatják rá egyes bandákra, valamint a bandák ugyanennyire ok nélkül veszik fel. Egyrészt sokan azt hiszik, hogy a puszta hangszeres fölény elég a progresszív jelző kimerítésére, gondoljunk csak a Dream Theater árnyékában fedezéket kereső szinte kizárólag kóros mennyiségű önbizalommal ellátott zenészekre, akik hangosan hirdetik, hogy mindenféle kór zene és a rossz hangzású anyagok semmiféle tiszteletet nem érdemelnek, és különben is csak pár akkordból épülnek fel, fujj, de rosszak az ilyenek. Ellenben, aki nagyon tud kezelni egy hangszert, az determinálja azt is, hogy mindenféle hangzatos stílusirányzatot azonnal ki tud rázni az ujjából... Főleg hangerő növelő körülmény az olyasmi, mint például zeneakadémiai végzettség, vagy valami hasonló, mert onnan kizárólag zenére termett, a művészetet nagyon nagy szinten művelő titánok szabadulnak az életbe... nem egyszer a sztárság közelébe.
Orbitális nagy hülyeségek!


A progresszív szó jelentése haladó. Ebből könnyen belátható, hogy a progresszív zenekaroknak valami újat kellene létrehozniuk. Pusztán technikából ez mára már megoldhatatlan, hiszen minden skálát lejátszottak már, minden riff megszólalt már, minden akkord elhangzott rengetegszer. Két dolog az, amivel még lehet újat csinálni. Az egyik lehetőség új hangszerek csatarendbe állítása, valamint érdekes légkör, atmoszféra megteremtése. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ha valaki cimbalmot hoz a death metalba, attól az progresszív lesz, valamint az ohhhhhhh szintivel telinyomott thrash sem lesz feltétlenül az. És azt sem mondom, hogy a technikának nincs helye a progresszív zenékben. Csupán azt, hogy az önmagában nem elég.
Az alapvető hiba onnan eredhet, hogy ha egy zenére jellemző a,b meg c stílusjegy, akkor a következő bandát, amelyik ezeket felmutatja, ugyanolyan skatulyába tesszük, mint azt, ami előtte azokat a stílusjegyeket hozta. Ez a rendszer működik szinte minden esetben, viszont a progresszív zenekarokra nem működhet, mivel annak a lényege az lenne, hogy ne hasonlítson semmi előzőre. Lehetett követni? Remélem.

Arra próbálok rávilágítani, hogy a hetvenes években működő klasszikus progresszív rockbandák mindig ügyeltek arra, hogy a technikai plussz mellett legyen valami furaság is a zenében (gondolok itt a King Krimsonra, a Jethro Tullra az Uriah Heepre, Styxre például). Sőt! Egyesek olyan szinten elvetemültté váltak, hogy a technikát szinte egy az egyben elhagyták, és csakis a furcsa hangulatra mentek rá, ilyen volt a Pink Floyd 1967. és 1977. köszötti időszakában. Aztán a Dream Theater ezeket a furaságokat időnként elég ügyesen át tudta ültetni a keményebb fémzenébe is, így létrehozta a progresszív metal műfajt. Biztosan lesz olyan, aki lekiabál, hogy nem is, mert X meg Y zenekar tette ezt, és lehet, hogy igaza is lesz, mert elképzelhető, hogy nem a DT volt az első ilyen csapat. És az sem totál biztos, hogy a DT progresszív lenne. Nem sikerült ezt még önmagammal levitáznom.

Úgy döntöttem, hogy választok egy lemezt, amelyik bemutatja, hogy az én olvasatomban mi a progresszív zene. Mindenképpen olyant szerettem volna, ami a klasszikus vonalon mozog, mégis furcsának tekinthető, és olyan zenei elemeket használ, amit előtte ilyen értelmezésben más még nem. 


Az Ark egy mindössze két lemezt megélt csapat, ami 1990-ben alakult meg Norvégiában. 2002-ben feloszlottak, majd 2009-ben úgy nézett ki, hogy ismét aktívak lesznek, de két év múlva megint leállt a szekér.

Ami szembejön a lemez indulásakor, hogy Jorn Lande hangja kőkeményen klasszikus heavy metal éneklésre termett. Mégis sok olyan kis extra szikra keletkezik a torkában, amik a hetvenes évek hard rockját is eltolmácsolnák nekünk könnyűszerrel. A témái, a hajlításai meg kellően akkordbontóak, de nem zavaróak, hanem művésziek.
A gitár frenetikus, a témák folyamatosan izgalomban tartják az embert, és a prím 1 hangszerrel kiválóan konkurál a fretless basszus is. Hihetetlen cinkosságot tanúsít Tore Østby és Randy Coven. Nincs szólókényszer, de vannak szólók, nagy bulululu-gitárfutamok is, de nincs eltúlozva semmi. Kényszeredetten hosszú dalok sincsenek, jó az egyensúly. Mats Olausson billentyűi pedig valódi légkört teremtenek az idétlen hangszeres maszturbálás helyett. John Macaluso a dobok mögött meg amikor pörögni kell, akkor pörög, amikor kisérni, akkor meg kisér.
Üvölt az anyagról az ösztönösség, az érzés, az elmélyülés, az, amikor sokszor a hangszer veszi át az irányítást, nem pedig a lélektelen, jéghideg tervezés. Viszi a zenész kezét... Könyörgöm, a zene nem mérnöki alkotás.
A lemez sokszínűségét már az első két dal is méltóan tükrözi. A nyitó tétel például pörgős, technikás, míg a második (Torn) lélegzős, filózgatós (szintetizátor!!!), egy eszméletlenül húzós refrénnel, brutálisan eltalált basszustémákkal. Közben Macaluso nem portnoykodik, nem akar leesni a színpadról, hogy vegyetek már észre engem is baszki, ahogy a nambörvan progmetal banda ütőse volt ütőse.
A címadó számnál a kiállásban hallhatóak érdekes sziporkák a gitár részéről, amik többé teszik azt egy szimpla prímhangszernél. Ifjú "progmetal" titánok, tessék... nem mondom, hogy lehet tanulni, mert ha eztet lekoppintják Önök, akkor már kópiát csináltak, ami nem lehet HALADÓ... Haha...
A Resurrectionben felcsendülő visító gitárhangok megint csak meglepő fordulatként jelentkeznek egy egyébként ennyire klasszikusnak mondható rock-metal lemezen. Ahogyan a két perc utáni gitárreszelések is Lande finom énektémái alatt. Majd belüktet az a fretless mackó, és máris progresszívek tudtunk lenni. A szinti is belesegít... Hangnem váltás, felütéses dobkíséret. Tessék.
Aztán az Absolute Zero elején hallható betegesen zilált ének... A latinos, időnként Seal-re emlékeztető (crazy :-D) dolgok odébb... De sorolhatnám még...

Gondolom, sokan néznek majd bután, miután meghallgatták az anyagot, esetleg azok közül, akik ismerik, hogy eeeeez? Progmetal? Hülye vagy te szerkesztőkém! Nincsenek nagy poliritmiák, hol van a kilenc heted(del osztott köbnulla)? Ismétlem, hogy a zene nem mérnöki alkotás.

Progresszív zenekar nálam például még a Cynic, a Psychotic Waltz, a Porcupine Tree, a mostaniak közül a Ne Obliviscaris, vagy a post metal és post rock számos képviselője, közülük mondjuk az Obsidian Kingdom, Blut Aus Nord, Hail Spirit Noir. Mert ezen bandák tagjai még próbálnak a szó jelentésére asszociálni, nem arra, hogy előttük ki csinált már progresszívnek nevezett zenét és azokat másolni. És jééé... Egyikük sem mondja magáról, hogy ők progresszívek lennének. A "szupergruppok" ellenben igen. Tehát le a sznobizmussal emberek, le a modoroskodással, egy kis szerénység, és a zeneiskolák és díjak felsorolására szánt energiát tessék inkább agyalással tölteni. 
Sokszor azt érzem, hogy egy progmetal gitárossal a legjobb, ami történhetne, az az lenne, ha egy esztergagép lekapná az egyik ujját. Egy ilyen trauma után lehet, hogy elindulna a progresszívvé válás útján, és ha nem adná fel a zenélést, talán a Jóistennek is hálát adna, mert az ujjvesztés segítségével közelebb került a lényeghez...

Torn... Bár ennyiből még nem fogják érezni Maguk, hogy mitől progresszív ez. Egy jó progresszív lemezt csak a végighallgatása után lehet betenni ebbe a kategóriába: