Fémforgács - Kritika - Raventale - Transcendence

És kincseim szétszórván hosszú, téli utakon,

Transcendence (2012)

„Mindezt végigolvasva úgy tűnik, én a HP-stáb azon tagjainak táborát erősítem, akik nem bánják annyira, hogy évente kapnak 1-1 új Raventale lemezt…
Legalábbis egyelőre… :D”
Ezekkel a sorokkal zártam az előző Raventale albumról írt recenziómat. Egyúttal elnézést kérek tőletek, amiért magamat idézem, nem egóm túláradásának bizonyítéka ez, csupán jó kiindulópontnak tűnt Astaroth barátunk egyszemélyes formációja, Transcendence című legfrissebb opuszának elemzéséhez. Az ukrán multiinstrumentalista második lemezének megjelenése, azaz 2008 óta tartja az 1 korong/év képletet. 2012-ben sem szakított ezzel a hagyománnyal, és október elsején világra szabadította hatodik gyermekét. Míg a Bringer of Heartsore 8 tételt tartalmazott, 40 percben, addig a Transcendence-en csupán 4 szám van, viszont a játékidő eléri a háromnegyed órát. Ezt a tettet úgy vitte véghez Astaroth, hogy csakis 10 percnél hosszabb szerzeményeket pakolt a korongra.
A borító a Bringer of Heartsore-hoz hasonlóan kétszínű. És mindkettőből kivehető egy holló sziluettje. De a színekre visszatérve, míg az előző album narancsos dominanciájával szinte melegséget sugárzott, addig a Transcendence méregzöld uralta világa egy hűvösebb, sötétebb, ridegebb atmoszférát sugall. Amit a muzsika be is teljesít.
Ezúttal az artwork-ről is tudok érdemben nyilatkozni, mert ellentétben a Bringer… egylapos borítójával, most a kiadó megküldte a komplett, gyári szettet: booklettel, hátlappal. Melyek vastag, matt papírból készültek, a discen pedig egy Siva-ábrázolás látható.

Persze a lényeg a zene, ami a megrögzött Raventale-fanoknak továbbra is tetszeni fog, de akik nincsenek oda, meg vissza Astaroth művészetéért, azok a Transcendence hallatán kevésbé lesznek lelkesek. Én, mondhatni "koca-Raventale-es” vagyok, hiszen nem ismerem az összes munkáját, viszont a Mortal Aspirations és a Bringer… lemezeit kimondottan jónak tartom. A kettő között megjelent After nem győzött meg annyira. Mint ahogy a friss mű sem. Pedig atmoszférateremtés terén újfent jeleskedik, igaz, az eddig használt kelléktárat semmivel sem bővítette. Sőt, ez a 4 nóta kevésbé színes, változatos az általam kedvelt albumaihoz képest. Stílusok tekintetében talán sose volt még ennyire eltolódva a black metal felé, a Room Winter és a címadó is sok szélvészgyors, tekerős, károgással megtámogatott tempóval/témával operál. De a Burzum lassabban hömpölygő, delejező feketesége is megidéződik. Azért a csúfság mellett a szépség is ugyanúgy sajátja a Transcendence-nek, amit a megfelelő helyekre elhelyezett szintiszőnyeggel, billentyűsökkel, illetve a gitárszólókkal ér el hősünk. Bár a szólókat kevésbé érzem minőséginek, a Bringer… lemezen hallhatóakhoz képest…
De még így is sokat javítanak, gazdagítanak az összképen!

Ami (mármint az összkép) egyáltalán nem tragikus, csak én azt várnám Astaroth-tól, hogy lépjen ki a saját árnyékából, és merje bővíteni az eszköztárát, hisz 1-2 korábbi kiadványával bizonyította, hogy ha rászánja magát a kísérletezésre, abból érdekes dolgok sülnek ki!

És a végére visszakanyarodom az elejére, azaz saját magam (meg)idézéséhez, mert úgy érzem, talán érdemes lenne átgondolnia az évenkénti lemezmegjelentetést, és a következő album előtt egy hosszabb pauzát beiktatni.