A svéd, közelebbről göteborgi Avatar zenekarral kapcsolatban először a promofotójukkal szembesültem. Nos, az alapján kissé fura csapatnak gondoltam őket, s nem tudtam mit várhatok tőlük. Annak ellenére sem, hogy az ajánló szerint a „fekete keringő” már a negyedik anyaguk, s eléggé sikeres is.
Mit mondjak, a megismerkedés után megmaradt a felemás érzés.
  A fotón a frontember, Johannes Eckerström némi Marilyn Manson (a képet nézve eszembe jutott Brandon Lee is a The Crow c. filmből) jellegű sminkben, puhakalapban látható, ahogy a lemezborítón is, míg a többiek konszolidált metalosoknak tűnnek mellette.
A zenében is érezhetően jelen van ez a kettősség, azaz az alapvetően a dallamos death metalt (mi mást, ha már göteborgiak, ugye?) vegyítik különféle stílusokkal, illetve próbálják tágítani annak határait. Lelövöm a poént, többé-kevésbé sikerült is.
Hogy pontosabban fogalmazzak, az In Flames, a Soilwork jellegű dalokba került egy adag (hol több, hol kevesebb) indusztriális jelleg, főképp az ütemek terén, aztán itt-ott a korai Manson hatása sem tagadható. De sorolhatnám még (thrash, extrém metal, stb).
Furcsa, de a karcagi Vale Of Tears neve is eszembe jutott, elsősorban a címadó nóta miatt, de több dalban is hasonlóan szövegköpkődős az ének, mint amit Mulicz Feri szokott bemutatni.


Visszatérve a promofotó által keltett érzésemhez, szorult a csapatba bizonyos fokú teátralitás, a frontember kinézetén túl is, hisz énektémáiban, de még a zenében is fellelhető némi színpadiasság. Vagy fogalmazzunk úgy, írtak olyan nótákat, melyeknek egyes részletei akár musicalekben sem hangzanának idegenül.
A legjobb példa erre a lemezt záró, majdnem tíz perces Use Your Tongue. Ebbe még szájharmonika, meg némi country(!) íz is került.
Aztán van itt heavy metal jelleg is dögivel, de ez mondjuk a dallamos szólók terén nyilvánul meg legerősebben, ami alapstílust tekintve nem akkora különlegesség.

A promolapon emlegetik velük kapcsolatban a Rammstein nevét is, ezt nem érzem annyira hangsúlyosnak, de a klipes Let It Burn-t hallgatva van benne valami. De ez inkább csak a menetelős tempót tekintve igaz.



A legnagyobb hatásnak mégis az In Flames-t érzem, valamint a Björn „Speed” Strid vezette Soilwork-öt.
Ha meghallgatom mondjuk a szintén klipes Torn Apart-ot, vagy a Ready For The Ride-ot olyan érzésem van, hogy ezt akár Anders Fridénéknek is jól állna, eltekintve attól, hogy a szinte táncolható, előbb popos, majd színtén színházi kórusnak is beillő részre tőlük nem nagyon számíthatunk.
Azt hiszem pont ez az, ami ezt a csapatot érdekessé teszi. Bátran nyúlnak totál eltérő, első hallásra bizarrnak tűnő stílusokhoz és mégis sikerül olyan dalokat összehozni, melyek működnek. Igaz, ez már a negyedik lemezük, szóval nem számítanak zöldfülűnek ebből a szempontból, annak ellenére sem, hogy az első albumuk kiadásakor, 2006-ban még csak 18 évesek voltak.



Nem mondom, hogy új kedvencet avattam, de mindenesetre élmény volt az ismerkedés, s ha ezt a színvonalat tudják tartani, netán fokozni, akkor még a sikerhez, de legalábbis a nagyobb színpadokhoz vezető út is megnyílhat előttük. Mert ez az egyveleg valószínűleg élőben is jól működhet, ha megfelelő körülményeket, hangzást sikerül összehozni. Én mindenesetre megnézném őket, ahogy előásom a korábbi lemezeiket is, ki tudja, még hosszabb barátság is születhet.