Ez a 2012-es kiadású album az 1998-ban alakult zenekar harmadik „egész estés” albuma. Tehát nagy valószínűséggel nem fogják a legtermékenyebb előadók névsorát bővíteni, de igazából sejthető, hogy nem is ez volt az általuk kitűzött cél. Sokkalta inkább az, hogy a legjobb brutal death metal zenekarrá nőjék ki magukat, és nemzetközi szinten is elismerést vívjanak ki. Az, hogy az új albumot végtére is sikerült tető alá hozni egy amerikai kiadónál (United Guttural Records) bizakodásra adhat okot. Aki pedig ismeri a zenekar korábbi műveit (Smashed Brain Collection, illetve Immerse Into Bloody Bliss) már titkon dörzsöli is a tenyerét.


Amint behelyeztem a lejátszóba az együttes legújabb albumát, folyamatosan kezdtem alámerülni az emberi pokol legmélyebb bugyraiba… Természetesen ez az album is - amelyen 9 death eposz és egy 1 felvezető nóta foglal helyet - hamar elrepült az ember füle mellett, a maga csekélyke 32 percével.
Nos, az előző albumok hangzásvilágát végkép el kell felejteni, - valószínűleg ez lesz a zenekar által választott új út - itt a hangzást sikerült igazán brutálisra hizlalni. De nézzük, hogy miről is beszélek.

A Chronicle Of Sorrow és a Devoted To Delusion-al sikerült a zenekarnak felvezetni a stílusról alkotott fogalmát. Talán csak a dob túlsúlya az – akár egy Kalasnyikov - ami kissé zavart, a kellően mélyre hangolt gitárok mellett.
Az a tény, hogy a Psychological Storm-ban a „nóta” közepén Plamen Bakardjiev képes George Fisher-i (Cannibal Corpse, Paths Of Possession, ex-Monstrocity) hangokat kipréselnie magából, már megér egy próbát a stílussal most ismerkedők számára is.
Az album „csapjunk a lecsóba” díj nyertese, egyértelműen a A Full Land Of Worms... A „nóta” riffjei szó szerint megfojtják az embert. De ide sorolhatnám, az iszonyatosan jó pörgetésekkel teletűzdelt Chemical Romance-t is, ami a dal eleji Slayeres gitárgerjedéssel hatásos csak igazán.
Azt, hogy 2012-ben hogyan kell brutal death metal-t játszani, arra igazán csak a középrészen belassuló Obsessed By Just Anger adhat igazi választ. Igazán feszes levezető résszel „ajándékozzák” meg a hallgatót. – Egy kivetnivaló azért mégis csak akadt számomra. A dob túlsúlya azért a gyengébb zenéket hallgatók számára egyfajta nemkívánatos ingert eredményezhet, ami talán a Walking Through The Thorns-ban csúcsosodik ki igazán.
Az úgynevezett klipnóta, a Fruits Of Pain And Blue Sky egyértelmű, hogy az újabb szerzemények egyike, és a teljes dalt áthatja, egy amolyan Suffocate és/vagy Deeds Of Flesh légkör. – Amely lehet, csak elfogultság a zenészek részéről. Szó sincs szolgai másolásról.
Az albumzáró Unholy Diviners nagy valószínűséggel, a Punishment For Baneful-al együtt összefűzve mutatná meg igazán a benne rejlő mélységeket, megfilmesítve pedig nagyszerű atmoszférájú klipet kaphatnánk.

Miután végigpörgött az album, késztetést éreztem, hogy újra és újra alámerüljek ebben a fertőben. - Annak ellenére is, hogy az Immerse Into Bloody Bliss sokkal ’ mocskosabb, betegebb, brutálisabb’. Szinte érezni rajta, hogy a vér még meg sem száradt. - Úgy érzem, hogy egyfajta kompromisszum szólt az új dalok ilyenféle tálalásában. Sikerült emészthetőbbé, eladhatóbbá varázsolni az egész anyagot.
Valószínű, hogy a bolgár fiúk rengeteg pénzt, energiát fektettek a szintjükhöz mérten ebbe a munkába. Kiállásban, hangzásban már utolérték a nagyokat, talán még egy-két technikai alap, illetve a stílusra jellemző jól megírt szólók, amik hiányoznak az üdvösséghez.
Levonás egyedül csak a borítóért jár, mert az förtelmes, 2012-ben tessék már igényesebbnek lenni!