March of Progress (2012)

A Threshold napjaink egyik legismertebb, legkedveltebb progresszív metal bandája. De a rajongók is csak reménykedhettek abban, hogy nem a 2007-es Dead Reckoning volt a brit urak utolsó albuma. Hisz a lemezbemutató turné előtt kilépett a zenekarból Andrew "Mac” McDermott énekes, aki a legtöbb (egész pontosan 5) Threshold opuszt felénekelte. Persze biztos sokan bíztak Mac visszatérésében, de ezt egy tragikus esemény tette lehetetlenné. A karakteres orgánummal rendelkező, aranytorkú frontember tavaly elhunyt.


De szerencsére ez nem jelentette egyben a csapat halálát is, hiszen újraaktiválták eredeti dalnokukat, Damian Wilsont, aki az első két lemezükön énekelt, és Mac kilépése után kisegítette egykori csapattársait a turnén, akkor még csak beugró jelleggel. Aztán újra teljes jogú tag lett, és az új, March of Progress című anyagon mindenki meggyőződhet arról, hogy vele is legalább annyira ütőképes a Threshold, mint a Mac-korszakban volt.
Mondjuk én biztosra vettem, hogy kiválóan fog teljesíteni Damian, mert a Headspace debütáló lemezén is imponáló teljesítményt nyújtott.
De amit a MoP-en művel, arra nehéz szavakat találni!

A nyitó nóta, az Ashes rövidített verzióját már nyilvánosságra hozták a megjelenés előtt pár héttel és egyből lepetéztem a refrénjén! Gyakorlatilag a banda történetének legfogósabbját írta meg Damian! Nem mintha eddig fukarkodtak volna emlékezetes refrénekben, de az Ashes megadallamos, AOR-ba hajló sorai valami frenetikusak! Ezidáig talán az Angels című nótájuk refrénje vitte nálam a prímet, de most visszaszorult a dobogó második fokára. És gyorsan hozzáteszem, hogy a verzék is zseniálisak. Mint ahogy maga a komplett dal. A muzsikusok szintúgy kitesznek magukért, iszonyat természetesen, görcsmentesen gördülnek elő a hangjegyek az ujjaik alól.



A második szerzemény címe megidézi Orwell alapművét az 1984-et, és sötétebb hangvételű is az Ashes-nél. Damian énektémáira ebben sem lehet panasz, eszelős a fickó! Játszi könnyedséggel vágja ki a magasabb hangokat is, de az előadásmódja az, ami a műfaj emblematikus torkai közé emeli. Persze akinek nem jön be a teatralitás, az nem biztos, hogy egyet ért velem, de bámulatos, ahogyan játszik a hangjával. Úgy, ahogy csak a legnagyobb színészek tudnak a testükkel, az arcmimikájukkal, mozdulataikkal. Ezernyi színt, árnyalatot képes elővarázsolni, a több dalban is felbukkanó fojtogató miliőt pedig feloldani és átváltani lélekszárnyalásba. Biztos vannak, akiknek Mac marad A THRESHOLD ÉNEKES, de szerintem még ő is elismerné Damian nagyszerűségét.
A hangszeres szekció természetesen legalább annyira kitesz magáért, mint az énekes. Karl Groom és társai még mindig tudnak úgy technikás, villantós zenét szerezni, hogy a dalközpontúság se szenvedjen csorbát.


Egy dolgot sajnálok, hogy a fantasztikus (kis)dobosuk, Johanne James (aki a Kyrbgrinderben énekes is) nem hallatja a hangját egyik nótában sem. Pedig az ő, és Damian kettőse létre tudott volna hozni egy, a Dream Theater: Lines in the Sand-jéhez hasonló finomságot! Mondjuk Wilson Mester elvokálozgat magának is, halld: The Hours. A zongorával, akusztikus gitárral indító That’s Why We Came (Naga kedvence) domborítja ki legjobban a visszafogottság, és szárnyalás kettősségét. És a leginkább hangszálgyilkos magas hangokat is ebben sivítja ki Damian. Az előző Hangpróbán megmérettetett lemezhez többen is olyasmi kommentet írtak, hogy az erős dalokkal indító March of Progress számukra a közepe, vége felé ellaposodik. Na, én ezt egyáltalán nem érzem. Sőt! A legérdekesebb szerzeményeket a végére hagyták. A Don’t Look Down refrénje például akkora stadionrock, hogy a Bon Jovi, vagy a Mötley Crüe sírva könyöröghet a receptért.
A Coda meg a modern metallal kacérkodik, Damian egy eddig még nem ismert arcát/hallott hangját villantja fel. Konkrétan Disturbed-ösen, Draiman-osan tolja a verzéket. Szinte köpködi a szavakat, és a hajlítások is derék Davidünket idézik. A gitárszóló pedig tele van sípoltatással, gerjesztéssel. Nem egy tipikus Threshold dal (a melodikus refrén ellenére sem), de talán pont ezért kedvelem annyira. A záró, 10 perc fölötti The Rubicon teszi fel a pontot az i-re. Ahogy a nóta második sorát („Standing on the threshold of a dream”) énekli Damian, valahogy mindig szinte könnyekig hatódom.

Nagyon vártam ezt a lemezt, és nemhogy csalódtam volna benne, de még felül is múlta várakozásaimat! Évek múlva tudom csak teljes bizonyossággal kijelenteni, de per pillanat úgy érzem, hogy az amúgy roppant erős diszkográfia egyik legjobban sikerült darabja lett a brit proggerek 2012-es gyöngyszeme.


Threshold_March_of_Progress_2012
Kiadó:
Stílus:
Prog. metal
Értékelés:
 
Pont
: 9.8 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Ashes (06:51)
2.Return of the Thought Police (06:09)
3.Staring at the Sun (04:25)
4.Liberty, Complacency, Dependency (07:48)
5.Colophon (06:00)
6.The Hours (08:15)
7.That's Why We Came (05:40)
8.Don't Look Down (08:12)
9.Coda (05:22)
10.The Rubicon (10:24)
Írta:
oldboy
2012. október 13., szombat, 11:14
Facebook:
Threshold - Legends of the Shires (2017)
Kritika, oldboy @ 2017. október 7., szombat, 10:26
Threshold - For the Journey (2014)
Kritika, oldboy @ 2014. október 23., csütörtök, 09:48
Threshold - Communic - Machine Men - Serenity - A38 hajó
Koncertbeszámoló, 9000Sanyi @ 2007. szeptember 12., szerda
Koncertek
© 2001-2020 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.02 seconds to render