Minőségi, mégis szinte minden hangjában ismerős zenével rukkolt elő debütáló lemezén 2006-ban az Inborn Suffering. A francia death/doom zenekar 6 évet várt a folytatással (Worldless Hope, 2006), közben túlestek egy énekesváltáson is, ami egyébként szinte észrevehetetlen az eredményt illetően. A zene továbbra is sötét doom metal, de talán kissé változatosabban előadva, mint korábban. Nagy újításokra most sem számíthatunk, de a dalszerkezetek érdekesebbé váltak, a hangszerek is nagyobb teret kaptak. Nem lett egyszerű hallgatnivaló, a teljes anyag 72 perc, de aki befizet erre az utazásra, nem fog csalódni benne. Egy rajongó csillogó szemmel nézheti a játékidőt, főleg ha valakinek mindene a stílus, másoknak viszont az örökkévalóság is lehet.  A dalok ismét lassan cammognak a zenekar kreálta szakadék mélye felé, ahonnan nem biztos, hogy van kiút, a hangzás kiváló, a hangulat pedig megteremtetett, ahogy az meg van írva. A basszus témák nem túl kreatívak, de a műfaj ezt nem is követeli túlzottan, de azért lehetett volna dobni rajta egy-két ötlettel. Az első hangtól kezdve tudni fogjuk, mi vár ránk a folytatásban, igazi hangulatzene ez is. Jelenleg például épp imádom a lemezt, miután végighallgattam a hangpróbás új Serj Tankian albumot...őszinteségben és hangulatban a kontraszt miatt rögtön 10 pontosnak tűnne.

   De maradjunk a realitásnál, hiába remek album, még mindig sok a klisé, a már korábban hallott, átélt érzések térnek vissza, amit egykor a műfaj klasszikusai idéztek meg. A hét dal az Another World kivételével 10 perc fölé nyúlik és az efféle hipnotikus csoszogás bizony a legtöbb hallgatónak gyorsan megüli a gyomrát, hiába az ötletes gitártémák és a húzós riffek. Nagy hangsúly került továbbá a kísérő szinti szőnyegre is, ami sokat tesz a borongós hangulathoz, de gyakran tompítja, életlenné teszi a zsíros gitártémákat. Énekhangban továbbra is a death metal a vezető, ahogy kell, a hangok sokkal inkább válságosak és dühösek, mintsem depressziósak, a tiszta ének epikus, költői hangvitellel bír, a narrációs részeket pedig a kétségbeesés és az erős érzelmi töltetek hatják át.

    A nyitó Slumber Asylumban már megkapjuk az egész lemezre való sűrűséget és érzelmi túlfűtöttséget, ahol egymást hullámzó tempóban váltják a súlyos riffek és a már-már epikus hangvételű tiszta dallamok. A kezdés szinte könnyednek tűnik a folytatáshoz képest, a 11 perces Born Guilty szövegében a belső, morális vívódásokat járja körül, de ugyanezt sikerrel átülteti a zenére is. Egyébként nemcsak ebben a dalban találkozhatunk belső vívódásokkal, a legtöbb szövegre ez jellemző. Már maga a cím is egy érdekes pszichológiai paradoxont rejt magában, ugyanis a regresszió általában egy olyan védekezési mechanizmus a bennünket érő stressz és megoldhatatlan érzelmi problémákra, mely folyamán a tudatunk egy általunk elképzelt boldogabb múltba vonul vissza, de itt nincs hova visszavonulni. Opeth-re emlékeztető tempóval nyit a dal, majd lassan elsüllyed a narrációs, akusztikusabb témázgatásokban, ahol a meg-meg dörrenő erősebb gitárhangzás erősebben csap képen, mint korábban bármikor. A háttérben sikoly szerű gitárszóló foszlányok is bontogatni kezdik megtépázott szárnyaikat, a hörgés pedig helyére teszi a dolgokat, kész felüdülés volt a hangpróbás album után... A következő szörnyeteg a Grey Eden, ami rövid intróval kezdődik, ismét kapunk egy kevés narratív szövegelést, de hamarosan felváltja a fájdalomból táplálkozó dühös hörgés. A dal funeral lassúsággal nyit, a szinti pedig összemossa a hangokat, minden biztos kapaszkodót kihúzva a lábunk alól. A dal közepétől ugyan átváltanak némi középtempóra, de ezzel is inkább a kétségbeesést és dühöt fokozzák, mintsem egy kis napfényt engednének ebbe a sötét gödörbe. A 13 perces Aphoteosis az abszolút favoritom a lemezen, éles és határozott dal, sokkal epikusabb hangvételű, de persze itt sem kell számítanunk sok tiszta énekre. A dal nagy részében a visszhangzó narráció és a hörgés a meghatározó. Végtelenül lassú, a besűrűsödött masszát, akár az állóvizet egy-egy sziréna szerű gitárhúr tépés képes megzavarni. Finom dolgok bújnak meg itt és olyan érzékenyéggel adják elő magukat a srácok, amiért szeretni lehet ezt a műfajt.
   
   Az Another World követi a legrövidebb dalként, tempójában és hangulatában visszatér a nyitó tételekhez, azonban ez az a szerzemény, ahol már megrögzött doom rajongóként is azt kell mondjam, unalmassá vált a dolog. Hatodik dalként szólal meg a címadó tétel, ami kissé visszaadta a lelkesedésemet a hallgatott zene iránt, mert valami hihetetlen mélységekbe képes taszítani. A gyakran kristálytiszta gitárok, a funeral lassulások és kétségbeesett üvöltések odateszik az Aphoteosis mellé, mint a lemezről legtöbbször meghallgatott dalt. A gitár megszólal ugyan keményen is, de sokkal inkább nyugtató az egész, mint bólogatásra ingerlő. Időt és teret enged annak, hogy magadba nézz, átéld minden percét. A dal bőven odatehető a műfaj nagyjainak munkáihoz. A záró Self Contempt Kings erőteljesebben indít, jó hallani az energiákat, amik a dalban felszabadulnak. Megnyugvást nem hoz a dal, de inkább a beletörődést, az elfogadást juttatta eszembe. A végtelen lassú, zongorás rész a dal közepétől pedig egyszerűen zseniális. 
A korai Katatonia, Paradise Lost, My Dying Bride szerelmeseinek, a Swallow The Sun és a Daylight Dies fanoknak kötelező darab, hangulatzenék kedvelőinek pedig erősen ajánlott.