Az Open Grave 1999-ben alakult New Jerseyben, és kezdetben black metal bandaként működött, a jelen lemez pedig inkább már átmenetet képez az old school death és a black metal között. Sőt. Blacket én ebben a zenében inkább csak az ének miatt érzek, meg valamelyest a szintetizátor miatt. Az éppen készülőben lévő honlapjukon okkult black metalnak definiálják önmagukat.
Nem ismerem egyébként a korábbi anyagaikat, a terjesztőtől kaptam a háttérinfót. Öttagú csapatról van szó, jelen pillanatban basszer nélkül.
A dobos Flakpanzer 38 pedig a Regimental Records tulajdonosa. Ez a kiadó egyidős a bandával, és gondozza a Grafvolluth utolsó két anyagát is (Flakpanzer 38 ott is dobol). A tagok több bandában is érdekeltek (a Kriegben például). 

Több demó és egy, a Krieggel megjelent split után ez a banda első lemeze. Alig több, mint harminc perc. A bevezetőben azt írtam, hogy visszatekintés, visszatérés, ami abból a szempontból nem helytálló, hogy nem szerepelnek a kiadványon régi dalok. Ez viszont szimpatikus, mivel én személy szerint egy banda demóit is keményen a diszkográfia szerves részeként jegyzem, és mivel gyűlölöm az újrajátszásokat (újrakeverés, remaszter, remake - szép idegen kifejezésekkel, nem tudok rájuk magyart sajnos), az olyan lemezeken szereplő demós dalokat történelemhamisításnak érzem. Itt ilyen nincs, minden szám friss.
És minden dal címe egy szó...

Amikor először tettem be a lejátszóba a korongot kicsit megilletődtem, mert a sikoltozás a hörgés mellett legalább annyira érdekes, amennyire időnként idegesítő is. Sokadszorra hallgatva azonban már megszűnt zavaró mivolta, sőt, átment hangulatfokozóba. 

Mocsokul jól eltalálták a hangzást. Brekegő gitárhang, málházós, duruzsolós dob, és a szinti is esztétikusan van beágyazva.
A második dal sodrása már-már a The Great Old Ones és az Altar of Plagues egy-két dolgát juttatta eszembe. Főleg a lassabb részeknél, ahol enyhe doomos hatások is feltűntek.
A zongorás, szűk másfél perces betét külőn élményt jelentett. 
De a legfőbb erő a zenekar játékában az, hogy nem a technikára épít, illetve hordoz magában annyi finomkodást, ami még minimálisan szükséges, de hallatszik, hogy erősek komponálásban, nem kell a kottakönyveket, és az ütemgyakorlatokat segítségül hívni. Ez a fajta zene érzésből jön.
A Destroy című dalban nagyon jók a disszonáns megoldások, és a punkos betét. Főleg azért, mert szintiben van feloldva. Érdekes ellentét.
A lemez leghosszabb nótája a hetedik Bury közben lapát hangja hallatszik, és a monoton dob felvezetés közben zongorahangok. A környezeti zörejek nagyon jól fekszenek a műfajnak, és több banda is használja őket. Utoljára a Lunar Aurora lemezen (Hoagascht) hallottam ehhez hasonlót.
A lomha felvezető után egyébként egy klasszikusabb dalszerkezet tűnik elő.
A zongorát mégegyszer megemlíteném, mégpedig a Humiliate kezdése miatt, amely dalt azoknak a beszűkült zenehallgatóknak ajánlom, akik nem találnak értéket vagy szépséget a metalzenében. 
Hajlamosak vagyunk műintellektüel pofával hosszasan elemezgetni, hogy a metal a hard rockból nőtt ki, de én ezt régóta cáfolni próbálom. Szerintem a metalzene (és annak főleg a death és black vonala) a klasszikus zenéből gyökereztethető. Míg a hard rock a beat, rock and roll és a blues zene összegyúrása és ennek morcosabban tálalt végeredménye. Amikor egy melodikus death vagy black lemezt hallgatok, amilyen ez is, nagyon gyakran Liszt, Wagner és Beethoven dallamai kísértenek, nem pedig a Deep Purple (amely bandát egyébként nagyon szeretek). Hozzátenném, hogy a "vidámabb", divatosabb metalzenék nem juttatják eszembe Verdit... A klasszikusoknál Liszt (és Bartók!) vitte tökélyre a disszonanciát, és a fals hangzatokat (Bartók használt negyed hangokat is), ami bizony a death és black zenék kemény építőkövei is egyben. 

Az anyag ezév május 30-án kelt fizikai valójában életre, és egy egészen elképesztően szép digipack borítást kapott. Sokáig filóztam, hogyan csinálhatták meg, mivel mintha dombornyomott minta jönne elő belőle. Szerintem a lakkozással érték el ezt a hatást.
Lefotóztam, tessék nézni:


Ez meg a lemeznyitó nóta: