Wordless Hope (2006)

Az Inborn Suffering egy francia doom/death horda. A Wordless Hope a bemutatkozó nagylemezük, ami 2006-ban jelent meg a Sound Riot Records gondozásában, de mivel időközben a Solitude Productions-höz kerültek (az idei soralbumuk már náluk jött ki), így jelenlegi istállójuk újra kiadta ezév augusztusában a debüt lemezt. És hozzánk is eljuttattak belőle egy példányt, jó szokásukhoz híven tokkal-vonóval. Bár pont tokot nem szoktak küldeni, de amúgy a lényeget: magát a CD korongot, szövegkönyvet, hátlapot rendre megkapjuk. :D
A banda nem volt teljesen ismeretlen számomra, hisz második opuszuk, a Regression to Nothingness szerepelt a Hangpróbán, és az akkori kommentemet visszaolvasva tetszett is, csak túl soknak találtam a 72 perces játékidőt. A Wordless Hope közel 10 perccel rövidebb utódjánál, úgyhogy akár teljes mértékben tetszhetne is…
És megfelelő hangulatban, lelkiállapotban kiváló hallgatnivaló ez a dalcsokor. Viszont képes nyomtalanul átcammogni az emberen, ha épp olyanja van…
Egyébként az pozitívum, hogy a tempókat azért variálgatják, nincs végig doomolva a lemez. A nyitó és egyben leghosszabb szerzemény 5. perce táján is kapunk egy tempóváltást, az addigi lassú, magasztos riffeket, atmoszférateremtő szintiszőnyeget egy középtempós zakatolás szakítja meg átmenetileg. És egy frankó gitárszólót is beiktatnak a srácok. Persze ezt a kb. 1 perces intermezzót követően újra visszaáll a világ rendje, és visszavesznek a sebességből. Őszintén szólva arra nem emlékszem, hogy a második nagylemezükön milyen a hörgés/dallamos ének aránya, de úgy rémlik, mintha valamivel nagyobb teret kapott volna azon a tiszta vokál. Hátha boymester kollégám kitér majd erre a hamarosan megjelenő recenziójában! Ugyanis a Wordless Hope ének-ügyileg erősen az extrémitás felé tolódik. A második nóta, ami a banda nevét viseli tartalmaz némi "kínkeserves”, szenvedős énekkísérletet, és narráció/szövegmondás szerű betéteket is alkalmaznak szinte az összes számban. Igaz, a két lemez között történt egy énekesváltás, ami ugye mindig neuralgikus pontnak számít. Itt még Frédéric Simon áll a mikrofon mögött, míg a Regression to Nothinglesst már Laurent Chaulet énekelte fel. Különösebb gondom nincs "Frédérikusz” teljesítményével, a hörgése kellően erőteljes, suttogni is tud, és a minimál-ének is megy neki. A Monolith-ban például egész pofás dolgokat művel!

A Thorn of Deceit című, 10 perc fölötti monstrumban egy hölgyemény is besegít a dalolászásba, ami jót tesz a nótának. De a stílusban megszokott hegedű, és fuvola hangok is felcsendülnek itt-ott. És pontosan a "megszokott” szó a lényeg. Mert egyrészt örvendetes, hogy magas minőségben prezentálják a jól bejáratott paneleket, másrészt viszont kár, hogy nincs saját arcuk, egyéni karakterük. Ők is a „tizenkettő, egy tucat” típusú bandák táborát erősítik, akik jóféle, My Dying Bride, régi Paradise Lost, Katatonia, Anathema féle doom-death muzsikát tolnak.

Aki él-hal ezért a stílusért, keblére fogja ölelni a franciák debütjét, sőt a második albumukat is, de én gondolatban már a hamarosan megjelenő MDB korongnál járok, ugyanis ha a Mestereket is hallgathatom, miért hallgassam a tanítványokat?


Inborn_Suffering_Wordless_Hope_2006
Kiadó:
Stílus:
Doom-death metal
Értékelés:
 
Pont
: 7 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.This Is Who We Are (11:32)
2.Inborn Suffering (08:39)
3.Monolith (08:58)
4.The Agony Within (07:22)
5.As I Close My Eyes (05:32)
6.Stygian Darkness (06:19)
7.Thorn of Deceit (10:45)
8.The Affliction Corridor (04:22)
Írta:
oldboy
2012. szeptember 30., vasárnap, 11:25
Facebook:
Monolithe - Nebula Septem (2018)
Kritika, boymester @ 2018. január 18., csütörtök, 16:39
Inborn Suffering - Regression To Nothingness (2012)
Kritika, boymester @ 2012. október 7., vasárnap, 23:48
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.019 seconds to render