Nagyon rég volt már 1997, amikor az oregoni Agalloch első kiadása megjelent, a zenében viszont az idő semmivé tűnik, nem bír semmilyen jelentőséggel. Régóta követem figyelemmel a banda kiadásait, ugyanis egyedi, a természet rezdüléseire és változásaira kiélezett zenéjük mindig el tudott varázsolni. Sokféleképp kategorizálták már az ő produktumaikat, hallottam post-rock/metaltól az epikus black metalig mindenféle jelzőt. Sokszor a zenéjük viszont sokkal többről szól megérzésem szerint, mint ami bezsúfolható egy kategóriába, vagy egy hallgató szürkeállományába. A zenéjükben kezdetektől fogva kulcs fontosságúak a doom és akusztikus elemek is, amit minimalista, de tökéletes hangszereléssel tudnak felkínálni a befogadó közönségnek. Eddigi két legfontosabb lemezük szerintem a 2002-es The Mantle és a 2006-os Ashes Against the Grain voltak, ahol aztán kereshettük a hibákat feleslegesen. Legutóbbi 2010-es Marrow Of The Spirit címen anyakönyvezett lemezük sem volt épp elhanyagolható ólom a fülnek, de elődeihez képest kevésbé volt ösztönös és a dalok sem kapaszkodtak olyan erővel egymásba, mint azt a rajongók megszokhatták korábban. Úgy tudnám valahogy megfogalmazni, hogy a minőség a hangulat rovására javult. Ez érdekesen hangzik, de aki a föld feletti lebegést, a markánsan rothadó avar esszenciáját kereste a lemezen, az kicsit csalódott maradt.
    A most megjelent EP-n viszont tapasztalhatjuk, hogy a folyamatosan minőségi munkát végző zenekar ismét valami kellemeset tett le elénk az asztalra! Az EP a banda eddigi leghosszabb szerzeményét tartalmazza, a közel 22 perces Faustian Echoes-t. Ez a hosszúság önmagában nem áll ugyan távol tőlük, hiszen rukkoltak elő 15-18 perces tételekkel, de most léptek először a 20 perces időintervallum fölé. Nehéz diónak tűnik a dolog, de azt hiszem, nem lesz okunk panaszra. Maradt ugyanis a minimalista, mégis tiszta hangszerelés, súlyosabb black metalos gyökerek. A hangsúly nyilvánvalóan a gitáron és az éneken van, de a basszus is épp elég erős. Mint általában, az epikus hangulatot most sem szintitengerek segítségével teremtették meg, ebben az akusztikus részeknek és a legjobb északi hagyományokat követő gitártémáknak jut nagy szerepe. Egymást váltják a száraz, fagyos riffek és az epikus, szárnyaló témák, a dal nem tud unalmassá válni a hossza ellenére sem és ismét megkapjuk azt a folytonosságot, hangulatot, amit megszokhattunk. A dob folyamatosan alkalmazkodik a többiekhez: előkerülnek a lassú, kimunkált doom témák és a kaotikus, gyors black metalos témák egyaránt. Nincs korszakos újítás, világmegváltó kreativitás, de meglátásom szerint egyes bandáknál bűn ezt követelni. A minőség megtartását és egy egyedi stílus kibontakoztatását mindig többre tartottam a kísérletezésnél, az maradjon a prog metal zenekarok feladata. Míg kiagyalnak valami újdonságot, én lekapcsolom a villanyt, hátradőlök és a lehető legtisztább hangzással végighallgatom ezt a dalt. Az élmény garantált.
    A címéből adódóan a témavilág ihletője Goethe híres irománya, a Faust volt, a dal is több tételre oszlik az időn belül, akárcsak egy színdarab. A témaváltások, „jelenetváltások” általában rövid narrátoros szövegekkel kezdődnek, amik a híres cseh filmrendező, Jan Švankmajer Faust c. munkájából származnak. Mindvégig megmarad az összhang a lassú és a súlyos témák között, az így kapott melankolikus hullámzás is a színdarab tételeire és hangulatára épít. Depresszív, sötét tételeket kapunk, amihez az ének adja hozzá a szükséges szenvedélyt. Az énekben tehát kevésbé kereshetjük a dallamokat és a változatosságot, ez inkább a jó öreg ösztönös blackes károgásra emlékeztet, amit hallgatás közben kétségtelenül hitelesnek érezhetünk. A dal végén ugyan kapunk egy kis napfényt, megnyugvást egy gitárszóló képében, de a feloldozást ez sem hozza el teljesen számunkra.
A különc, trendeket messziről elkerülő Agalloch tehát még mindig csúcsformában van, úgyhogy esedékes lenne egy hasonló színvonalú, hosszabb lemez is, mert ezt a 22 percet néha nagyon rövidnek találom... Az új dal meghallgatható a banda Bandcamp oldalán, vagy akár itt is.