Fura volt először arról hallani, hogy a Soilwork frontembere Björn „Speed” Strid olyan társsal, mint például a King Diamond mellett ismertté vált, újabbban a Spiritual Beggars-ban és az Arch Enemy-ben pengető Sharlee D'Angelo egy „klasszikus rock” projektet hozott össze. De a többieknek - David Andersson - gitár (Mean Streak, Soilwork (live)), Richard Larsson - billentyű (Von Benzo), Jonas Källsbäck - dob (Jupiter Society, Degrade (session)) - sem ez az első zenekaruk, azonban nem is ebből a stílusból ismerhetjük őket. A banda sztorija pedig ennyi: valamikor 2007-ben a Soilwork Észak-Amerikában turnézott és Speed valamint az akkor a bandában session gitárosként zenélő David Andersson egy átmulatott éjjel elkezdtek azon filózni mi is a klasszikus, természetesen a zenében, a rockban is. Nos, szó szót követett, s társakat is könnyen találtak, aminek eredménye lett ez az album.
Az ember ilyenkor szkeptikus, ugye? Mert milyen is lehet az a klasszikus rock? Meg az is kérdés, az elsősorban a melodeath vonalról ismert arcok, hogyan szólaltatják meg azt? Azt azért biztosra lehetett venni, hogy az énekkel nem nagyon lesz gond, hisz a Soilwork az egyik olyan dallamos death metal banda, akiknél a durva ének mellett a klasszikus énekdallamok kvázi erősebbek, nagyobb hatásúak, mint a hörgés.


Az élet aztán úgy hozta, hogy a lemez előzeteseként közzétett dal(ok) kimaradtak és már csak a teljes albummal sikerült megismerkednem.
S, hogy milyen is lett az Internal Affairs? Milyen is a klasszikus rock, amit a The Night Flight Orchestra játszik?
Szóval kicsit meglepett, mert elsőként a Toto neve ugrott be a dalokról. Amit én inkább AOR-nak vagy dallamos rocknak neveznék, mint a csapat és/vagy a kiadó által rájuk aggatott klasszikus rocknak, de ez mindegy is. A lényeg, hogy szinte egyből barátságot kötöttünk az olyan dalok hallatán, mint a nyitó Siberian Queen, a California Morning, a Journey-t idéző Glowing City Madness, de sorolhatnám még. Van itt némi country, némi pop (ahogy az a már említett csapatok bizonyos időszakára is jellemző volt). Ha dallamos rockzene, akkor a Kiss neve is felmerül, ezen az albumon is érezhető hatásuk.
A fontos hatások közé kell sorolni még a Beatles-t is, mert az énekdallamokban bizony könnyen felfedezhető Lennonék munkássága. De nem szabad elfelejtkezni a Deep Purple-ről sem, hisz a Transatlantic Blues-ban, de még inkább az azt követő Miami 5:02-ben az ő munkásságukat érzem visszaköszönni.
A dalokat tekintve nagyon odatették magukat, mert dúsan hangszerelt tételekben jól oldották meg a maguk elé állított feladatot, miszerint egy korszakot idézzenek meg dalokban. Ez azért necces, mert lehetett volna egy izzadtságszagú lemez is az Internal Affairs, s annyira azért nincsenek nagy nevek a zenekarban, hogy ez automatikus sikert, vagy akár csak ismertséget szerezzen nekik. A hangszerelés tehát nagyon rendben van, jó példa erre a Glowing City Madness-ben a vonósok alkalmazása. A Purple rokon tételekben pedig ott a Hammond orgona (vagy legalábbis az a hangszín), hogy csak néhány jellemzőt említsek.

A csapat tehát jól oldotta meg a feladatot, elérték a kitűzött célt, hisz ez egy jó kis dallamos hard rock/AOR album lett, amin ráadásul hallatszik, hogy örömzenélés folytán jött létre. Ráadásul annyira sikerült eltalálni a hangzást is, ami amellett, hogy a korszakot idézi, kellően erőteljes és mai is. Simán el tudnám képzelni a csapatot pl. az augusztusi Toto koncert nyitóbandájaként.