Rendbontónak, vagyis inkább rendhagyónak mondanám ezen lemezismertetőnek szánt betűhalmazomat. Két okból is.
Az első, hogy a kanadai székhelyű Southern Cross 2001-es megalakulása óta harmadiknak kiadott nagylemezét, ami a From Tragedy címet viseli, nem az oldal szerkesztőségen keresztül kaptam, hanem magam akadtam rá a világháló mértéktelen turkálójában. Kimondottan szerencsésnek és kiváltságosnak mondhatom magamat a rátalálás miatt, ugyanis ha jól láttam, még kis hazánk hivatalos nyelvén nem jelent meg róluk semmi. Így ha csak az írott sajtóanyagra kellett volna támaszkodnom, valószínűleg annyi eséllyel ismertem volna meg zenéjüket, mint amennyi egy kiégett villanykörtének van a megvilágosodásra.
A másik ok pedig az, hogy nem fogom a lemezt kielemezni. Még konkrét említést sem teszek a szólókra, hangszerekre, zenei tudásra, a szövegre (amit egyébként nem is értek). Csak a bennem elindított lavina tarolta (így a tikkasztó nyárban inkább a tűzvihar említése lenne talán a képszerűbb) puszta tájon előbukkanó emléksziklák, érzésrögök közzétételére teszek hiábavaló kísérletet.


A lemez érájának örvényébe fejest ugorva könnyen olyan hangulatba kerülhet a mit sem sejtő hallgató, mint amit már nagyon régről, 1801-óta ismerhet minden zenekedvelő. Ezen évben vetette papírra Ludwig van Beethoven a Zongoraszonáta No. 14 cisz-moll „Sonata quasi una fantasia” művét, melyet leginkább csak Holdfény szonátának ismerünk. Talán soha nem derül ki, hogy mi inspirálta az akkorra már majdnem teljesen halláskárosodott zsenit a Hold hallható formába öntésére egy zongora felhasználásával, de akár egy soha be nem teljesülő szerelem a nálánál sokkal magasabb rangban álló Juliette iránt, akár a vele egy házban lakó vak asszony „Bármit megadnék, ha egyszer láthatnám a holdfényt!” reménytelen kérésének tett eleget, mindenképpen a vágyódás és be nem teljesülés, a Freud-i frusztráció volt a zongorahúrokba rejtve. És Beethoven kivarázsolta belőlük. Hihetetlenül. Megismételhetetlenül.
Az azóta eltelt több mint két évszázad alatt sokan, sokféle formában próbálták visszaadni ugyanezen atmoszférát; ki sikeresen, ki csupán esetlenül. Minden kornak, zenei stílusnak megvolt a maga Szomorú vasárnapja. A fémzene elsősorban a tagadásról, a kitörésről szól ugyan, de a szerencsésnek mondható felhígulás, bővülés, kiteljesedés miatt ma már legalább annyi romantika van a metalban, mint agresszió. És a fájó érzések megkomponálása minden évben hoz olyan lemezt a magából fáradhatatlanul fényt ontó Nap alá, ami tökéletesen újként hathat egy-egy hallgatónál. Noha koránt sem nevezhető nagy áttalánosságban annak. Ilyen volt nálam anno a Sentenced The Funeral Albuma az elmúlásra. És még ugyan korai lenne kijelenteni, de könnyen ilyenné válhat a From Tragedy is a vágyódásra. Nem tudhatom, hogy mi volt a szándéka a négy muzsikusnak, amikor dalaikat megalkották, de nálam célt értek vele. Bármennyire is paradoxon ez a gondolat.



Aki meghallgatja a hét dalt, biztosan tudom, hogy minden számnál legalább tízszer emlegetni fogja déli szomszédjuk leghíresebb progresszív metalcsapatát (szándékosan nem teszem közzé a nevüket), de ez engem nem érdekel. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet írok, de a Southern Cross az egyszerűségével, egységességével és minden indulatával sokkal közebb áll hozzám, mint bármi, ebben a stílusban. Azért, ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bevallom, hogy nem a semmiből lett úrrá rajtam ez a korong. Talán a lengyel Division by Zero 2010-es Independent Harmony lemeze tette le az alapkövet, amire most magam börtönét építettem fel a From Tragedy hangjegyeiből. Esetleg a manapság oly’ sokat hallgatott zúzdák, káoszok, harcba hívó indulók és indulatok lelkem érző felén ütötte tátongó seb miatt tudott a valóságosnál gyorsabban varrt képezni rá, nem tudom. De egy biztos, nagyon hatásos.

És a tisztesség kedvéért az alkotók, akiknek köszönettel tartozok:
David Lizotte: ének / gitár
Olivier Perrier-Maurel: gitár / vokál
Jean-François Boudreault: basszusgitár / vokál
Antoine Guertin: dob / szintetizátor / vokál

Lett egy magyar rajongójuk...