A Moonspell Irreligious albuma örök kedvencem. Jól belegondolva még az sem túlzás talán, ha azt állítom, hogy a saját Top10-es örökranglistámra is felfér. Viszont egyik lemezükkel sem sikerült annyira megbarátkoznom azóta sem, mint azzal. Pedig készítettek néhány jó lemezt már hosszú, húsz éves pályafutásuk alatt.

 

De nézzük, mi is a Moonspell erőssége! Őszintén szólva, a származásukat, a déli tüzet mindenképp meg kell említeni. Azután ott a hangsúlyos vámpíros image, amit nem vittek túlzásba, s talán ettől is működik jól.

Az új lemezen sem rugaszkodtak el túlságosan a megszokott Moonspell stílustól. Talán kissé gitárosabb lett ez az anyag, illetve a hagyományosabb, mondjuk úgy heavy metalosabb témák is előkerültek (Opera Carne) ezen a különleges dupla kiadványon. Különleges, mert a csapat két különböző oldalát két külön lemezen mutatják be.
 

Négy év kihagyás után ugyanis 17 dallal tértek vissza. Ami talán kicsit sok is a jóból, ha egészében nézzük. Magunk közt szólva nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem lett volna-e jobb a kevesebb több elvét követni, s néhány dalt meghagytak volna későbbre, vagy egyéb kiadványokhoz. Igaz, a már említett koncepció szerint a második, Omega White címre keresztelt korong afféle bónuszként értelmezhető/értelmezendő. Vagyis az alapkiadású Alpha Noir extra változata. Így viszont más a leányzó fekvése, bár fenntartom, hogy lehetett volna kicsit szelektálni.



A két lemez tehát a koncepció szerint a banda két „ellentétes”, de korábban is mindig jelenlévő pólusát mutatja meg. Az Alpha Noir a zúzósabb, tempósabb, míg az Omega White a lágyabb oldalt képviseli. Ez utóbbi nekem túl nyugis, annak ellenére, hogy szeretem az ilyet, de nem Moonspelléktől. Vagyis tőlük is, de nem ilyen mennyiségben, nyolc dalon, majd negyven percen keresztül. Még akkor sem, ha nem kell egyhangúságra gondolni a második korong esetében sem. 

Most is születtek kiemelkedő dalok, például rögtön a nyitó Axis Mundi – Lickanthrope – Versus trió a legszebb Moonspell hagyományok szellemében fogant, azaz fogós, tüzes, emlékezetes. A  Lickanthrope ráadásul szokatlanul gyorsan is kezd.

Az En None De Mundo portugálul is emlékezetes. Ahogy a záró, filmzenének is beillő instrumentális Sire Missione is. De a második lemezen is találni azért csemegét, van énekesnős duett (most ugyan nem Annekével), valamint a klipesített White Skies-a is a kiváló darab.



Nem mondom, hogy minden nóta telitalálat, de biztosan lesz egy-kettő, ami tartósan is a koncertprogram részévé válhat. A színvonal egységes, de ez elmondható a második lemezre is.
A borító jól sikerült, igényes, illik a zenéhez. A produkciós munkára, a hangszerkezelésre már nem vesztegetném a szót, ennyi idő után itt már nem szabad hibázni. Nem is teszik.

Kiadó:

Napalm Records

Stílus:

gothic metal

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2012. június 14., csütörtök, 06:35

Facebook: