Hosszú év ez a 2012, noha még a fele sem telt, van itt egy alkotónk, aki már a második nagylemezzel rukkol elő idén. Ő Yaromisl, a nem éppen messzi ukrán Lemberg városából, aki 2010-ben alapított egyszemélyes projektjének gyümölcseit úgy látta jónak, ha ebben az évben juttatja el a világhoz két külön lemezen, két külön kiadónál. Előbb megjelent a Дух Карпатських Сутінків, azaz a Spirit Of Carpathian Sunset, ezt követően az itt tárgyalni kívánt Reclusion. Az előbbi sokkal beszédesebb cím, ami nagyjából talán akkor is elárulná a stílust, ha nem írnám, hogy atmoszférikus folk black metalról van szó, és a szövegek főként a természetet, a térség legendáit, misztikusságát igyekeznek megragadni. Aki az ilyesmit szereti, annak ez sokat ígérő lehet, mivel Ukrajnában ebben a műfajban már alkottak többen nagyot, gondolok itt a szintén lviv-i Kroda-ra, de ide sorolható a Nokturnal Mortum vagy az idén szintén új lemezzel jelentkező Drudkh is.

Arról nem találtam infót, miért lett ebből végülis két lemez; a kiadónál is csak annyi info volt róla, hogy míg az első lemez folk pagan metal, ez most atmoszférikus black metal, és bizonyára így igaz.. Különbségként még annyi tűnt fel, hogy a Spirit Of Carpathian Sunset-nél van egy Hutsul nevű furulyás tag is. Viszont én a Reclusion-ön is felfedezni véltem némi furulyázást, szóval a Zgard-ot kifejezetten misztikus hangulat övezi számomra.

A lemez a Solitude Productions kistestvérénél, a BadmoonMan-nél jelent meg januárban, 8 hosszú számot tartalmaz, így közel egy óra hosszú. A szövegek anyanyelvűek, csak a címeket közlik angol fordításban is.

Az Ice Indifference egy atmoszférateremtő szintis intro a szél hangjával megfűszerezve, ez talán hatásosabb lett volna valami kevésbé bugyuta, műanyag hangszínnel.
A címadó számot is a túl sok billentyűhasználat teszi egy idő után megunhatóvá, egyébként egy kellemes, utaztatós dal. Ezt az utazást a bookletet elnézve nem valami kárpáti erdőben kell elképzelni, hanem valahol a havas csúcsokon ég és föld (valamint egyéb bolygók) közt. Egyébként a külcsín nagyon szép, egyedül a kráterekből felépülő agresszív arcú Holdon(?) mosolyogtam kicsit, ami elfújja a tüzet.
A Winter Witchcraft sem tartozik az erősebb számok közé, hosszú perceken át ismétlődik ugyanaz a gitártéma, néhol egy kis szintivel megspékelve.
Az Eternity-vel kezdődően következnek az jobb dalok. Ez a lassabb tempójú szám egy különösen erőteljes gitártémára épül, Yaromisl már-már sámánisztikus vokálja ehhez még hozzátesz, a billentyű- és a gitárkiállás is nagyon eltalált helyen van, és a dobalapot is sikerül úgy felhasználni, hogy annak felfokozó szerepe legyen, ne csak tukatukázzon egyfolytában.
A Rise of Coldness a lemez leghosszabbra nyúló, jól felépített száma, ami néhol már a depressive black-es kollégák sötét tónusú zenéire emlékeztet, konkrétan a Nocturnal Depression ugrott be róla. A lassú tempó, az egyszerű gitárok és a vokál is mélységesen nyomott hangulatot árasztanak. Itt van egyébként a korábban említett fúvós rész is.
A Despair nyitó szintitémája különösen beleillene valami space-post metal zenekar profiljába is, ha egyáltalán létezik ilyen; van az egésznek valami űrutazás hangulata tőle, őszintén szólva ez elég furcsa megoldás a Zgard-tól, de nekem tetszik. Ellentétben a Weeping Goddess-szel, ahol kapunk többször egy kis női sírást, hogy el tudjuk képzelni, hogy sír egy istennő, köszönjük, ment volna anélkül is. Ezt a számot különösebben atmoszférikusnak sem érzem, szimpla black metal, gonosz, nyers és a magyar zenekarok által is gyakran használt szintihangzással él, amit jó lenne már elfelejteni.
A záró In The Root Of The World Tree-t is a csilingelő szinti rontja el, bár ez legalább nem megy egyfolytában, egyébként egy elég szuggesztív gitártémát sikerült kitalálni és ismételgetni.



Összességében elég középszerűnek érzem a Reclusiont, aminek még van hová fejlődnie, ha bizonyos nagy elődök nyomába akar érni, de néhány hallgatást már most is megér, úgyhogy ajánlom mindenkinek, aki szereti az efféle népies dallamokkal operáló, szláv black metalt, nagy csalódás nem fogja érni.