A svéd Meshuggah legalább akkora alapbanda a saját stílusában, mint előző recenzióm szereplője a Paradise Lost a magáéban. Mondhatnám, hogy egy leg-leg zenekarról van szó, hiszen első lemezük, a Contradictions Collapse minden idők egyik, ha nem "A” legjobb technikás thrash albuma, míg az azt követő None EP és a második opusz, a Destroy Erase Improve számomra a legzseniálisabb extrém metal kiadványok, amikkel eddig a sors összehozott. CD gyűjteményem egyik becses darabja a Contradictions digipack változata, amire rátolták a None EP-t is! Természetesen ott figyel mellette a Destroy is! Ezeken a hangzóanyagokon valami olyan muzsikát tálalnak fel a svéd-asztalra, amit azelőtt senkitől sem hallhattunk!
Mert technikás extrém metalt játszottak már előttük mások, de Fredrik Thordendal agytröszt és csapata olyan ritmusokat, meghökkentő váltásokat, eszement, free-jazzes gitárszólókat és dobtémákat épített bele a zenéjébe, ami akkoriban az újdonság erejével hatott. Vagyis a szó eredeti értelmében vett progresszív muzsikában utaztak. Amit én még kifejezetten szeretek az első 3 kiadványukban, az a vokalizálás. Jens Kidman sosem volt egy hangszálakrobata, de a korai időkben még befogadhatóbb volt az orgánuma, ismerte a verze és a refrén fogalmát, változatosabban is használta a hangját és a vesszőparipámnak számító csordavokálok, bekiabálások is egy hatalmas pluszt jelentettek.
Aztán a Chaosphere már szakított ezzel a nemes hagyománnyal, de még mindig találhatók benne kapaszkodók, ami Jens énekét illeti, zeneileg viszont kevésbé változatos, mint az addigi lemezek, gyakorlatilag a "mesüge” legtempósabb, leggyorsabb alkotása.
És mint utólag kiderült ekkor váltak végképp a poliritmikus megoldások rabjává, a matek metal jelző teljes mértékben megalapozott volt velük kapcsolatban, pár évvel később pedig a djent kifejezést/stílusmeghatározást kezdték használni a Meshuggah-ihlette bandákra.
A 2002-es Nothing, a Chaosphere ellentéte, lévén nagyon belassultak a tempók, az addig használt 7 húros gitárokat viszont felváltották 8 húrosokkal, ezáltal egy új szintre emelve a pincemély hangzás fogalmát. Viszont Jens innentől kezdve ráállt az egysíkú, monoton üvöltésre, acsarkodásra, ami nálam azt eredményezte, hogy egyik azóta megjelent albumukkal sem tudtam igazán megbarátkozni.
Már zeneileg sem találtam olyan izgalmasnak őket, hiányzott a meglepetés ereje a dalaikból, és a változatosság, ami ugye gyönyörködtet. Ebből a szempontból az előző mű, az obZen már szimpatikusabb volt, úgyhogy kíváncsian vártam a Koloss megjelenését.
És előre leszögezem, hogy rég volt már ennyire változatos a Meshuggah zenéje! Legalábbis ami a tempókat illeti. Bár a nyitó, I Am Colossus még egy tipikus lassan, max. középtempón őrlő "zsére” hangolt szerzemény, már itt hallható, hogy a dalon belül is variálnak a tempókkal. Ennél is jobban esik a második nóta, ami gyorsabb és Jens is némileg változatosabban adja elő benne magát! Tomas Haake szinte végig tapossa a duplázót és Fredrik is megereszt egy tipikus hibbant szólót. A Do Not Look Down meg "mesüge” mércével mérve kifejezetten slágeres! A főriff lehetne akár KoRn is, de akkora húzása van a dalnak, amire csak a süket nem mozdul be! Érdekes módon a szóló a jazzes témázgatásból egy klasszikus rock dallamvilágba folyik át. A Behind the Sun egy cammogó, hipnotikus erejű monstrum, amolyan alattomos jószág, csakúgy, mint az elsőként napvilágot látott Break Those Bones… ami az egyik kedvenc dalommá lépett elő. De vannak ám szélvész nóták is a tarsolyukban, a The Hurt That Finds You First egy thrash-es, itt-ott punkos gyorsulás, kopogó pergővel, igazi tika-tika. Azért érdemes megjegyeznem, hogy a lemez hangzása ezúttal kevésbé mechanikus, és szerintem jobban is áll nekik ez az élőbb, természetesebb sound!
Akkor most kolosszális a Koloss, vagy sem?
Bizonyos szempontból igen.
Hisz az ERŐ és a SÚLY velük van. Már csak egy kis rafkó/fűszer hiányzik, amitől újra feltétel nélkül tudnék lelkesedni értük! Nyugodtan vehetnének példát a mi Watch My Dying-unkról, mert Gaobr-ék tökélyre fejlesztették a Meshuggah ihletette zenéjüket és izgalmasabb, előremutatóbb muzsikát tolnak, mint a Mesterek.

Ezzel együtt rendben van ez a rideg hangulatot árasztó szörnyszülött, tovább erősíti a banda pozícióját, aki viszont a könnyen emészthető zenéket díjazza, messziről kerülje el. De az edzettebbek sem hiszem, hogy napi rendszerességgel fogják hallgatni. Persze a Meshuggah mindig is nehéz zene volt…