A Shinedown egy amcsi rockzenekar, akik legutóbbi lemezéről, a 2008-as The Sound of Madness című slágergyűjteményről emp ex-kolléga írt egy magasztaló kritikát. De a srácok zenéje nem csak emp-nek és nekem jött be, hisz az ominózus albumból világszerte több mint 3 millió példány kelt el. Ennek tükrében talán kicsit fura, hogy majdnem 4 évet vártak az új opusz megjelentetésével. Persze manapság ez az időintervallum megszokott, nem adnak már ki évente új lemezt a bandák, mint a hőskorban. Gyakran 2-3 évig tart egy-egy világ körüli turné, és csak azt követően kezdenek hozzá érdemben a lemezfelvételhez. De ez esetben szerencsére megérte várni az Amaryllis címre keresztelt műre! A The Sound of Madness ismertetésének a vége felé ezt írta emp: „Na szóval a Shinedown szerintem egy hajszálnyira van attól, hogy felkapja őket az amcsi média, és gigasztárok váljanak belőlük, megjegyzem megérdemelten.” Azt nem tudnám megmondani pontosan, hogy valóban gigasztárok lettek-e a tengerentúlon, de ha még nem, akkor az Amaryllis meghozhatja számukra a félisteni státuszt! Ugyanis ez a dalcsokor legalább olyan erős, mint az előző, ráadásul most nincsenek olyan "elhajlások”, mint a totálisan Disturbed-ízű Devour, csakis egy tucatnyi 100%-osan Shinedown sláger! Brent Smith pedig ezen teljesítményével nálam bevonult minden idők legnagyobb rockénekesei közé! Férfias orgánuma, érzelmekkel teli előadásmódja és a rögtön rögzülő, kitörölhetetlen dallamai párját ritkítják. Az Adrenaline egy ideális kezdő nóta, meg is adja az alaphangulatot! Feszes tempó, igazi húzás, egy állat énekes és egy tökös szóló Zach Myers-től, a vége felé csordavokálok. Mi kell még? Egyébként zenei párhuzamként föl szokott merülni a Nickelback neve, ami még bizonyos szempontból mindig áll, de én bár Chad-ék lemezeit is csipázom, mégis a Shinedown-ban sokkal több dögöt hallok, ami ebben a műfajban alapvető kell, hogy legyen. A Bully-t hozták először nyilvánosságra, természetesen hatalmas sláger és még a más bandáknál giccsbe hajló, kínos, feszengő pillanatokat okozó gyerekkórus sem tud csorbítani a nagyságán, mert náluk nem tolakodó, nem hatásvadász. A címadó egy akusztikus gitáros, vonósokkal megtámogatott power-pop ballada, nem ilyen punnyadtan csordogáló valami, hisz visszafogottságában is erőteljes. A Unity verzéiben is olyan énekdallamokat prezentál Brent, amire nehéz szavakat találni! És naná, hogy a refrént is odateszi! A Shinedown-ban, mint sok világsztár bandánál anno, az összes zenész kiveszi a részét a vokalizálásból, Barry Kerch dobos és Eric Bass bőgős (erre mondják, hogy nomen est omen!) is besegít Brent-nek, csakúgy, mint az egyre bátrabban gitározó Zach. Az Enemies rendesen végigzúz a hallgatón, az I’m Not Alright verzéi a Pearl Jam-es Eddie Veddert idézik, és nincs gond ezzel a nótával se, bár ez tűnik a legsziruposabb szerzeménynek.
A For My Sake-ben csatasorba állítják a Zep Kashmir-jának riffjét és Brent már megint akkora refrént tol az arcunkba, hogy besz*rás!

Az előző lemezen volt egy dal, nevezetesen a Call Me, ami engem egyik kedvenc bandám, a sajnos már inaktív Live dolgaira emlékeztetett. Hál’ istennek ezúttal is vannak Ed Kowalczyk mesterék szellemét megidéző dalóriások, például a Miracle, ami címéhez hűen csodás, vagy személyes kedvencem, a My Name (Wearing Me Out). Heveny libabőr, az áll a földön, a lélek, a szív a sztratoszférában! „It’s over, it’s over” ismételgeti a végén Brent és nekem is végem van, de azért még meghallom a gyönyörű záró nóta harangjátékát, ami legalább annyira kényeztető, mint egy thai-masszázs!

Bocsánat ha túl szentimentálisra, csöpögősre sikeredett ez az ismertető, de ahogy emp is írta a The Sound of Madness zárásaként a Shinedown zenéje maga az élet! Mert az életben sem csak szürke, monoton, borús napok, hangulatok vannak, hanem derű, kacagások, színek, ízek, pozitív érzések. Az Amaryllis hallgatása közben pedig még a Nap is kisüt! Ha nem is szó szerint, de átvitt értelemben, a hallgató lelkében.