A székesfehérvári End of Paradise első albuma Ne add fel címmel szerzői kiadásban jelent meg valamikor a tavalyi év vége felé és ezzel ők is be szeretnék írni magukat kis hazánk rock/metal történelmébe, amit már annyian megpróbáltak előttük több-kevesebb sikerrel.
Kezdjük máris a borítóval, ami szerintem tökéletesen passzol a banda nevéhez. Nem úgy az albuméhoz. Talán szerencsésebb lett volna cím nélkül megjelentetni a debüt-anyagot.

Ami a tartalmat illeti, kétségek nélkül kijelenthetem, hogy nekem tetszik amit összehoztak a srácok. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy jó időben és -helyen lennének ezzel az anyaggal.

A zene a színtér '80-as évekbeli résztvevőire hajaz, mint pl. Helloween, Iron Maiden. A magyar zenehallgató nagyon kritikus tud lenni azzal a bandával, aki az említett két legendás csapat stílusát, dalainak szerkezetét vagy akár csak egy hangot is tőlük bele próbál építeni a saját anyagába. Talán ezért is "érdemelte" ki a csapat a "kis-Ossian" jelzőt, amit nem igazán tudok hova tenni, mert semmi hasonlóságot nem vélek felfedezni köztük sem zeneileg, sem szövegileg. Ha esetleg valaki ezen jelző miatt már be is rakta a bandát a "meg sem érdemlik a figyelmet" skatulyába, akkor kérem gondolja újra és hallgassa meg az albumot.

Nincs itt más, mint Hard Rock/Heavy Metal. A maga dallamos módján, elsöprő lendülettel vagy éppen középtempósan, kidolgozott (iker) gitár-szólókkal, a magyar színtér hagyományait szem előtt tartva, a hangjával a magasabb tartományokba is merészkedő énekessel. És itt álljunk is meg egy pillanatra, mert az énekes teljesítménye mindig kulcskérdés egy feltörekvő magyar csapatnál. Itt sincs ez másképpen. Schweininger István tehetséges énekes. Megvan az adottsága, hogy jó énekes váljék belőle. De ehhez a lemezen hozott teljesítményénél sokkal többre lesz szüksége. Nem azt mondom, hogy hamisan énekel, hanem, hogy az énektémák szörnyen monotonok. Persze vannak kiugró részek és úgy általában a refrének is könnyen megjegyezhetőre, énekelhetőre sikeredtek, csak ijjesztően ugyanarra a kaptafára készültek. Ehhez talán a lemez hosszának is van némi szerepe, mert az itt található 14 dal több, mint egy órán át kellene magával ragadnia a hallgatót. Ez azért elég nagy kihívás. A kevesebb néha több. Ahogy a mondás is tartja. És milyen igaz.

Az album első fele egyértelműen 10 pontos. A lemezt nyitó billentyűs Intro (The Birth of Life) gyönyörű dallama kiválóan vezeti fel az egyszerre dallamos és lendületes Sakkfigurákat. Személyes kedvenc a Névtelen hősök és az ott hallható "kiszkés" sikoly. Komolyan mondom, a libabőr futkos a hátamon mikor ahhoz a részhez érek. Az Árnyképek, Nem érdekel és Ami bennem él dalok tökéletesen leírják, előadják miért is szeretem a magyar színtér zenekarait. Ott van benne, meg kell hallgatni. A Tűnj el című dalban vendégeskedik Tóth Gabi. Ha valaki követte a Megasztár eseményeit, akkor tudja kiről van szó. Bevallom, nem jártam utána, hogy milyen eredményt ért el az ifjú hölgy a megmérettetésben. Az itteni vendégeskedése a csapat számára kifizetődő volt.

És valahol itt fáradok el minden alkalommal. Nem a dalok minősége, hanem azok arctalansága miatt. A lemez második fele már csak 6 pontos, a kiváló zenei teljesítmény ellenére is. Így 8 pontot ítélek az End of Paradise legénységének, bízván abban, hogy ezt egyfajta pozitív kritikának veszik és a legközelebbi anyaguk már teljes hosszában elkápráztat.