Apocalyclinic (2011)

Az orosz, The Sullen Route tavalyi debüt lemezéről haragSICK írt egy nagyon hangulatos kritikát, aminek a bevezetőjében megemlítette, hogy a srácok nem aprózták el a dolgokat, mindenféle demó, vagy EP készítése helyett egyből egy nagylemezzel rukkoltak elő.
A Madness of My Own Design egy tradicionális doom-death album lett, némi post rockos színesítéssel, de „a járt utat a járatlanért el ne hagyj” szlogen teljes mértékű betartásával készült. Ezzel szemben az új opusz, az Apocalyclinic olyan, mintha egy, a demós korszakát élő banda műve lenne, akik még keresik a saját hangjukat, kísérleteznek stílusokkal, hangzásokkal, mielőtt kiadnának egy nagylemezt. Vagy csak ki akartak próbálni valami mást is, ezért lett jóval heterogénebb, színesebb a debüthöz képest az új album?
Erre csak ők tudnának válaszolni, mi csupán annyit érzünk, hallunk az egészből, hogy ezúttal egy jóval bátrabb zenei anyag született.
Én nem vagyok feltétlen híve az első lemezüknek, bár elismerem az értékeit, de leginkább a lassan kibontakozó, tanítani valóan felépített, gyönyörű dallamvezetésű gitárszólók miatt maradt meg az emlékezetemben. Bár haragSICK több bandát is említett párhuzamként, én mindenképp hozzátenném még a korai Paradise Lost nevét is, hisz a gitárszólók kapcsán nekem egyből az ilyen gitározásban szinte felülmúlhatatlan Greg Mackintosh neve ugrott be és a korai Lost lemezeken prezentált szólói.
De ahogy a Hysteria a be-be úszó gitárhangok után beindul, egy zeneileg, felépítését tekintve (sőt bizonyos szempontból ide csaphatjuk az éneket is), a középkorszakos (Shades of God – Draconian Times) Lostot halljuk szinte majdnem ugyanolyan minőségben!
Az első lemezen nyoma sem volt a dallamosabb énekkísérleteknek, itt már a kezdő nóta valami olyasmivel indít, ami bár még nem tökéletes, de mindenképp üdítő!
Legalábbis számomra, mert én az angol nagymesterek lemezeit is onnantól kezdtem el igazán értékelni, miután Nick igazi éneklésre ragadtatta magát. A Selfish I a narrációt kombinálja a hörgéssel, a refrén alatt pedig egy akkora horzsoló, mélyre hangolt, szigorú riffet tolnak, hogy attól féltem szétmennek a hangfalaim! Egyébként néhol olyan, mintha túl lenne kompresszálva a sound, no nem Death Magnetices szinten, de azért majdnem…
Viszont már az első két dal után feltűnt, hogy bár sokkal nagyobb teret engedtek a kísérletezésnek, a debüt nagyszerű gitárszólóit viszont mintha száműzték volna. Mondjuk vannak díszítések, és a Selfish I-ban úgy tűnik, hogy már-már elindul valami, de aztán szinte ugyanazt a dallamot ismétli a gitáros, tehát a klasszikus értelemben nem fejlődik szólóvá.
Csakúgy, mint a leghosszabb nótában, a Burial Groundban.
A Cynoptic a post metal vizeire evez, hogy aztán a Dune képében megkapjuk a legkísérletezősebb dalt, ugyanis kb. az történik, hogy keverik benne a déli stoneres, „mocsár-metalos” vonalat a szokásos deathes doomolással. A végeredmény föltétlen érdekes, de inkább pozitív, mint degradáló, negatív irányba. Vagyis pofás kis nóta, csak a dallamos ének jár még nagyon gyerekcipőben.
A Tonight’s Avenue-ban aztán megkapom azt, amire az első dal óta várok, vagyis a Mackintosh-féle szólót! Az énekes meg olyasmi ráspolyos, vodka és cigi áztatta hangon dalolászik, mint Tom Waits.
Az 5. perc környékén itt is kapunk egy kis post rockos lebegést, amiből az a fajin kis szóló bontakozik ki és a lemez legjobb énekötlete is itt figyel, sajnos elég gyenge minőségben prezentálva. Egy jó énekes tálalásában ez katartikus pillanat lenne, így megmarad ígéret szintjén. Ahogy a banda maga, akik annak ellenére, hogy nem végeztek tökéletes munkát, egy vállalható, többdimenziós lemezt tettek le az asztalra, ami a jövőre nézve elég biztató.

Mondanom se kell, ha a későbbiekben még több dallamos énekkel szeretnének operálni, akkor nagyon rá kell feküdni arra a hangképzésre, mert a záró All In October (leginkább ez a dal idézi a debüt világát) végighörgéséhez megvan a vokalista képessége, de a tiszta ének esetében hallhatóak a hiányosságai.
Összességében én jobban szeretem ezt az albumot az előzőnél, és kíváncsian várom a folytatást!





 
The_Sullen_Route_Apocalyclinic_2011
Kiadó:
Stílus:
Kísérleti doom-death búsulás
Értékelés:
 
Pont
: 7.7 / 10
 
Külalak
: Szép
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Hysteria (5:37)
2.Selfish I (5:41)
3.Burial Ground (8:48)
4.Cynoptic (8:29)
5.Dune (5:46)
6.Tonight's Avenue (8:33)
7.All In October (5:52)
Írta:
oldboy
2011. november 11., péntek, 13:22
Facebook:
Koncertek
© 2001-2020 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.019 seconds to render