Mielőtt valaki félreértené, NEM Jaco Pastorius éledt újra, nem is John Myung vagy Les Claypool szállt be a kaliforniaiakhoz, csak egyszerűen ez jutott eszembe jellemzésképpen, hiszen hihetetlen hangsúlyt kapott ez a nemes hangszer dinamika szempontjából az új Jane's Addiction lemezen.

Eltelt nyolc év a zenekar utolsó anyaga óta. Tulajdonképpen indulhatnának a legritkábban lemezt kiadó csapatok versenyén, hiszen 26 év alatt 4 stúdiólemezt sikerült kitolniuk a világra (az első kettőt 88-ban és 90-ben). Ez a mostani alig pár hetes újszülött, de számomra az első hallgatásnál beütött, annak ellenére, hogy nem az úgynevezett egyből ható fajta. Nem baj, annál többet fogom hallgatni, és közben egyre csak jobb lesz :-D Nem is pontoztam az első hallgatás után...
Farrell a lemez címéről annyit mondott, hogy örült neki, hogy meg tudott szökni a múltjából, bár szereti azt, viszont mostantól a jövőjét méginkább.

Először is Navarroék elég szépen elmentek a pop irányába de korántsem mondhatjuk azt, hogy ez egy pop lemez lenne. Inkább azt, hogy egy nagyon hangulatos, felhasználóbarát, de a zenekar minden elvontságával rendelkező alternatív cucc.
A bandának Eric Avery kirúgása óta, vagyis 20 éve nem sikerült állandó basszert találni. 2010-ben igaz, hogy Duff McKagan beszállt pár koncert erejéig, sőt, a komponálásba is belekezdett, de végülis pár hónap után zenei okok miatt kilépett. David Sitek azonban nem tűnt rossz választásnak, ahogy Chris Chaney (ő jelen volt a 2003-as lemezen is, a Strays-en, ami szerintem a banda eddigi legjobb alkotása) sem, hiszen mindkét mackós igen dinamikus, gyomorig ható döngölést végez, ami azért is jó, mert Navarro egyre inkább húzódik a háttérbe a gitárjával. Továbbá nagyon finom pókhálóként szövi át a lemezt a szinti itt-ott, amitől titokzatos, boncolgatható lesz az.
No és Perry éneke? Hatalmas! Nem találok szavakat. Talán sosem volt ennyire érzelemgazdag, kifejező. Lehet kellett neki az az 51 év, hogy kiteljesedjen (no nem mintha lett volna bármikor is rossz). Vagy az, hogy a saját házi stúdiójában vegye fel az énektémákat.

Kiemelkedő pillanatok a lemezen? A kezdés egyből üt, részben a már fentebb kiemelt basszusjáték miatt. A második szám, a klippes End To The Lies a hullámzó dallammenetével nagyszerű átvezetés a lemez belsejébe. Szinte fel sem tűnik, hogy ezt a nótát (és a következő négyet is) már Chris Chaney bőgőzi el. A Curiosity Kills dalnál szinte kilövi a cucc a hangfalat. Aztán az Irresistable Force-nél megjön a pszichedelia is, aminek nagyon örülök. Talán a hatos dal, a Twisted Tales a legjobb, Farrell óriásit énekel benne.

A Capitol Records ez év október 18-án dobta piacra a cuccot. A felvételeket 2010-ben kezdte el a csapat, miután Eric Avery másodszor is kilépett, ugyanis nem akart új lemezt. Duff meg az elektronikát akarta száműzni a dalokból, ezért a távozása. Ha figyelembe vesszük Farrell nyilatkozatát, miszerint nem féltek kihasználni a jelenkor technikai lehetőségeit a komponálás során, talán érthető is a vén punk elhidegülése.
Több megkeresés után végülis Rich Costey lett az a producer, akit felkértek a lemez gondozására.
Hogy miért nem lett végülis David Sitek állandó tag, arra Farrell egy magához méltó választ adott: "Ő olyan, mint egy gyönyörű nő, akivel szívesen hálok együtt, de soha nem venném feleségül". Mellesleg Navarro is kivette a részét a basszerszólamok megírásában és feljátszásában is. Hogy a kérdés még sem legyen létjogosult - minek kellett Sitek, ha Navarro is nyomja a basszert - Stephen Perkins, a banda dobosa elmondja, Sitek basszerjátéka új dolgokat hozott felszínre belőle.

Aki szeretne egy 10 nótából álló kellemes hallgatnivalót, ami úgy popos, hogy nem gügye, úgy rockos, hogy nem agresszív és úgy alteres, hogy nem idegesítő, hát szerezze be a The Great Escape Artist-ot, és pörgesse! Egyetlen negatívumot jegyeznék meg vele kapcsolatban: rövid. Nincs 40 perc.