A svéd Eskilstunából származó, 1984 óta (akkor még
Reality néven) aktív csapat, ami 1991 óta hallgat a
Pain Of Salvation névre a szívem csücske, ez nem titok. Nem vagyok ugyan úgynevezett die hard fan, de igyekszem követni az eseményeket és a koncertekre is eljutni. S napjaink egyik legizgalmasabb és folyton megújuló csapatának tartom a bandát.
Kapcsolatunk a
Remedy Lane albummal indult, s bár a korábbi anyagaikat is bepótoltam és azok között is vannak kedvenc dalaim szerintem - és ezzel lehet, hogy sokan nem értenek egyet - a
Scarsick/Road Salt One lemezekkel alkottak nagyot. A sokak szerint kimagasló
BE nekem valahogy nem jött be teljes egészében.
Mivel a tavalyi
Road Salt One nagyon megfogott, s azóta is rendszeresen pörög a kocsiban a CD tárban, nagyon vártam a folytatást, a zenekar nyolcadik nagylemezét, ami
Road Salt Two címmel szeptember 26-án jelenik meg.
Elsőre hasonló érzéseim voltak, mint az első résznél. (Igaz, most már akkora meglepetés nem ért.) Szóval ismét szerteágazó, kísérletező anyag született, aminek befogadásához jó adag nyitottság is szükséges.
Természetesen nem a
PoS lenne, ha megismételték volna bármelyik korábbi alkotásukat, mégis annyira jellegzetes, csak rájuk jellemző.
Gildenlöw egy zseni véleményem szerint, ez nem is kérdés, s hogy a banda tagjai is kivételes zenészek szintén vitán felül áll. Elég csak a sokszínű vokálokra gondolni.
Szokásukhoz híven megidézik a '70-es évek prog rockját, de bőven kalandoznak más stílusokba is. Ilyen például a western filmzenés
To the Shoreline.
Vannak visszautalások az első részre (
Mortal Grind), de akár a régebbi lemezekre is (
The Physics Of Gridlock). Ebben ráadásul franciául is énekelnek, nyilván
Léo Margarit dobos, aki a legutóbbi A38-as bulin már megmutatta tehetségét. Némileg sanzon hatású a dal.
Még elemezhetném az egyes számokat, de jelenleg a legnagyobb kedvenc a
The Deeper Cut, a maga bepörgő dallamaival, refrénjével. Meglepne, ha nem szednék elő koncerten. Az
1979 pedig egyfajta sztorizós, elmélkedős darab.
Általánosságban talán azt mondhatnám, hogy míg a
Road Salt One összességében pozitívabb hatású volt, pedig azon is vannak lélektani mélységek (
Where It Hurts például...), itt fájdalmasabb, befelé fordulóbb lett a végeredmény. Ezt még a borító is jól mutatja.
Az viszont biztos, hogy ez is nagyon jó lemez lett, jó dalokkal, amik megismeréséhez sok-sok hallgatáson keresztül vezet az út. Nem érzek sem alkotói válságot, se megfáradást, azt meg majd az idő eldönti, hogy lesz-e akkora kedvenc, mint az első rész. Mindenesetre október 18-án irány az A38!