Master Of The Moon (2004)
Ez az az album, melyre a Megadethen kívül legjobban vártam, főleg azután, hogy a mester korábbi nyilatkozataiban a régi stílushoz való visszatérésről beszélt. Már a múltkori album is (Killing the dragon) nagyon tetszett, ahol valóban megvalósult a visszatekintés úgy, hogy az modern is tudott maradni.

Aztán múlt héten újabb nyilatkozatot olvastam, ahol már a pörgős rock’n’roll és a doomos lassulás keveredéséről beszéltek: ekkor már rosszat sejtettem, hiszen akárhányszor próbálkozott Dio a modern doom-mal, mindig bukta lett a vége, emlékezzünk csak a Strange highways és az Angry mashines albumokra . Nem emlékeztek? Hát erről van szó. Azok az albumok úgy tűntek el a süllyesztőben, hogy szinte nyomuk sem maradt az emlékezetünkben, s velük együtt távozott a bűnbaknak kikiáltott Tracy G. gitáros is. A Magica album már jelzett némi visszakanyarodást a pörgősebb rock felé, a Killing the dragon meg hát elnyerte a kritikusok, és a hallgatók elismerését is.

Most pedig itt ülök, hallgatom az albumot és csodálkozom. Csodálkozom, hogy olyan öreg, rutinos róka, mint Dio, hogy nem tanult a hibákból, hogy nem vette észre az összefüggést az általa preferált stílusok és a hallgatói rokonszenv között. Bár a hangzás bika, a zenészek jól teljesítenek, és Dio hangja sem kopott az idők során, egy valami hiányzik az élvezethez: a jó dalok. Nézzük hát.

Az első nóta a régi Diot mutatja, jófajta pörgős rock, kezdésnek versenyautókat idéző hanggal és sebességgel. Bár a riffet már hallottam volna valamelyik régebbi Dio lemezen, a frankó gitárszóló ellensúlyozza a Deja Vu érzést, remek kezdés.

A második szám igencsak visszavesz a tempóból, mely aztán az egész album folyamán alig-alig gyorsul fel. Nem értem, miért erőlteti Dio ezt a doomos tempót, melyre nem is tud szárnyalni úgy a hangja, mint ahogy azt elvárnánk. De még nem is a tempó baj, hanem a monoton riffek és a kidolgozatlan refrének – már ha vannak-, egyszerűen unalomba fulladnak így a számok. Talán nem is a második számnál kellett volna írnom ezeket, mert itt a dalt megmenti a viszonylag fülbemászó refrén, s a Sabbathos baljós bevezetés is el lett találva, nem véletlen, hogy akár a nagysikerű Sabbath Dehumanizer albumra is felférhetett volna.

A The End of the world egy jó kis koppintással indít, Dio-ék rutinosan elcsórták az AC/DC Back in black kezdőriffjét – nem tudom, miért volt szükség erre - , melyet ráültettek a szaggatott, lassú riffekre. Más „eredetiség „ nincs is a dalban, a tempó végig monotonon darál, szinte automatikusan nyúl az ember a gyorsítógomb felé.

A Shivers egy kicsit felgyorsít, a nóta az Angry mashines album Hunter of the heart számának kisöccse, a központban a kicsit modernebb riff áll. Talán a refrén is dallamosabb, a gitáros néha belehápogtat a dalba, bár elég koncepciótlan módon, a szóló viszont jó.

A következő szám lassú, zongorás bevezetővel indít, mely aztán átvált Hammondba. Nem igazán lírai szám, főleg, hogy Dio az első pár taktus után az érzelemmel teli hangjáról átvált kis gonoszra, az ének szigorát csak a háttérben felhangzó harmónikus hammondtéma oldja néha. Maga a dal ismét monoton egyhangúsággal őröl, még a gitárszóló sem tudja megmenteni az unalomtól.

A The Eyes a lemez mélypontja, egy 6 perc feletti lassú doom, némi furcsa szinti-effekttel megspékelve. A refrén már-már kiteljesedne, ám mintha elvágnák a közepén, jön a szinti hápogás, és a monoton riffelés. Szörnyű.

A Living The Lie a másik gyorsabb nóta a lemezen, szintén hagyományos Dio féle rock. Ebből a fajtából kellett volna még 4-5 a lemezre, s bár a dalt már sokszor hallottam a mestertől más címmel, azért elhallgattam volna még jópárszor.

Az I Am ismét lassú középtempóra vált, talán kicsit szellősebb riffeléssel, mint eddig, ám ezt a dalt kicsit lassabban és jobb refrénnel már eljátszották a Dehumanizer albumon, csak a címe volt rövidebb (I). Komolyan, szinte idegesítő, ahogy Dio századszor ismétli a kétszavas refrént, mintha megakadt volna a lejátszó tűje.

A Death by Love hasonló tempóban „hasít”, sokadik meghallgatásra sem fedezek fel semmi rendkívülit, néha a gitáros megpróbál valami feelinget belecsempészni a dalba, ám szerencsétlennek nem nagyon sikerül. Dio itt már kétszavas refrént sem ismételget, megteszi ahelyett az elnyújtott oóó-zás.

Az utolsó szám az In dream rockosabb riffel indít, ám ahelyett, hogy vinne egy kis életet belénk, szépen egysíkúvá válik. Dallamnak hűlt helye, hát az én álmomban ne jöjjön elő ilyen dal a mestertől.

Mindent összevetve: Sajnos Dio nem tanult a doomos buktákból, és ismételten egy fáradt, monoton albummal rukkolt elő, a még rosszabb, hogy ennek elemeit is a régebbi albumjaiból (vagy más albumairól) rakta össze. Egy-két tempósabb nótától, és emlékezetesebb refréntől eltekintve egyszerűen unalmas az album. Dio hangjának nincs lehetősége szárnyalni a refrénfosztott dalokban, s bár a gitárosok megpróbálnak némi színt becsempészni, a számok vázát adó monoton riffelés megöli a változatosságot.

A Pazar hangzás, és Dio múltja ellenére így ez csak egy 7-es.
Dio_Master_Of_The_Moon_2004
Stílus:
Heavy Metal
Értékelés:
 
Pont
: 7 / 10
Dalok:
1.Master Of The Moon
2.Death By Love
3.I Am
4.The End Of The World
5.One More From The Road
6.Shivers
7.In Dreams
8.The Man Who Would Be King
9.Living A Lie
10.The Eyes
Írta:
garael
2005. október 3., hétfő
Facebook:
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.018 seconds to render