Hát most lehet egyedül maradok az Infecteddel kapcsolatos véleményemmel, de hát rágja egér, elfér a polcon még pár okosság. Na szóval, úgy alakult a világ körülöttem, hogy anno 1997-ben, mikor megjelent a klasszikus Glory To The Brave lemeze a csapatnak, épp abban a fázisban jártam, hogy amiben nem hörögnek legalább mély „C”-n az nem is zene. Aztán idővel megszerettem azt a lemezt, sőt kimondottan sokat hallgattam, és titokban jólesően ráztam az öklömet időnként. Aztán snitt, elvágták a bandát nálam. Itt-ott azért belefutottam pár aktuális szerzeményükbe, de mindig az lett a végeredmény, hogy már csak legyintettem. Nem kell ez nekem. Aztán eltelt laza százezer év, és most hogy a friss lemez borítójával kapcsolatban volt ez a röhejes Biohazardos perpatvar, gondoltam, megfülelem mit tud a zene, ha már ennyire ronda a borító. Zárójelben megjegyzem, hogy remélem a Biohazard perli az összes veszélyes üzemet is, ahol kint van a „jelük”. Nevetséges dolog, de hát a popszakma már csak ilyen.

 Aztán az Infected legurult egyszer, majd kétszer, majd sokszor és azt kellett megállapítanom, hogy annyi „nem kell ez nekem” után először egy bátortalan „talán” majd egy határozottabb „ez kell nekem” gondolat fészkelte be magát a fejembe. Már a nyitó Patient Zero megfogott a totálisan lecsupaszított szerkezetével, hangzásával és a különleges refrénjével. A klasszikus heavy metal kettes Let’s Get It On azért továbbra is távol áll tőlem a maga puritán ’80-as évekbeli minimalizmusával és Manowar bonyolultságú témájával, de a Redemption szinte technós, merész és szokatlan szintikezdése és vissza-visszatérő főtémája azonnal feledtette az említett korszak hangulatát. Már csak azért is, mert talán kimértségével együtt is tökéletesen megidézi előttem a banda első lemezének őszinte és egyszerű varázsát. De egyébként az Infected legnagyobb erényének azt érzem, amit talán a legtöbb fan elutasít majd, mégpedig az egész lemezre jellemző letisztultságot, lecsupaszított szerkezeteket és szikár megfogalmazást. Végre ismét van tere Joacim Cans-nak az ének által feltölteni érzelemmel az egyes tételeket. Nem kezd el habzani a hallgató szája és fennakadni a szeme, ha a húszezredik szinfó réteg után még a gitárszóló is túl akarja harsogni a kavalkádot. Ékes példája ennek a B.Y.H. is, ami egy igazi minimál szerkezetű germán „szpídelős” power tétel, ahol a szikár erőé és a kétlábgépé a fő szerep. Nincs most csicsa-micsa, szemfényvesztés, meg kábítás. Egyszerű alapok, kristálytiszta hangzás, átlátható szerkezetek, ahol ismét a vokáltémák és a szólók adják el a produktumot. Egyébként nem egyszer eszembe jutott a Jag Panzer - Thane To The Throne lemeze is, mint hangulati párhuzam. Főleg a The Outlaw verzéjében érhető tetten Harry Conklin zseniális csapatának életérzése. Érdemes még kiemelni a klasszikus hard rockba hajló I Refuse-t és a Helloween – The Dark Ride sötétségét idéző 666-The Enemy Withint is, de a záró Immortalized kimondottan fifikás tekert atipikus gitártémái is széles mosolyt csalnak minden hallgatásnál a számra. Természetesen így a kritika végefelé kiemelten kell szólni a Send Me A Sign tételről is, ami a Pokolgép – Hol Van A Szó himnuszának Hammerfall féle igen jól sikerült interpretációja. Úgy sikerült megtartani az eredeti szám epikusságát, hogy egy ízig vérig Hammerfall tétel kerekedett ki belőle.

 Azt hiszem, mint már fentebb mondtam, sokan nem fognak velem egyet érteni abban, hogy ez egy baromi jó és őszinte lemez. Főleg azok csalódhatnak nagyot az Infectedbe, akik eddig folyamatosan követték a csapatot. Nálam azonban ez a puritán minimalizmus az, ami közel hozza ismét hozzám a bandát. Nem tudom, hogy merre fog vinni az útjuk ezután, de ha mint tette a Helloween a The Dark Ride lemeze után és visszakanyarodnak a szinfósabb vakítós süsümetal irányába, én akkor is szeretni fogom ezt a lemezt és kész, repülhetnek a kések!