"Az egzisztenciálisan kivetült, tulajdonképpeni halálhoz viszonyuló lét jellemzőit a következőképpen foglalhatjuk össze: az előrefutás leleplezi a jelenvalólét számára az akárki-önmagába való beleveszettséget, és azzal a lehetőséggel szembesíti, hogy a gondoskodó gondozásra elsődlegesen nem támaszkodva önmaga lehessen, ám az akárki illúzióitól eloldott, szenvedélyes, faktikus, önmagában bizonyos és önmagától szorongó halálhoz viszonyuló szabadságban."
/Martin Heidegger - Lét és idő/

Az Infestus szó már csak jelentése miatt is keresett horda név a sötétebb berkekben, így most csak a német kiadásával ismerkedünk. Minden hangszerért egy bizonyos Andras a felelős illetve Dagon névre hallgató művészbarátja segít neki be, amúgy ők ketten alkották meg a Dunkelfront-ot, mely lényegében az Intestus alapja. Bavária nevű városkában hívták életre ezt a sötét és melankolikus black metal képződményt 2003-ban, s azóta egy demót, egy splitet és három nagylemezt is elkészítettek. A legutolsó éppen idei és a Debemur Morti égisze alatt jött ki, kellemes, szürke digitális munka, éppen úgy ahogy maga a zene...


Bár nem hallatszik rajta, hogy egy ember munkája, hiszen a korrekt hangtás és a tipikus dallamos, súlyos vágtákkal átszőtt darkos fekete fémet kapjuk. Több helyen ugrott be a Bethlehem illetve a korai Satyricon zeneisége, de ugyanígy megemlíthetném a Dissection vagy a Walknut nevét is. Változatos színekkel festi meg művészünk az emberi nyomor, fájdalom, kitaszítottság lelki perspektíváit, rengeteg az akusztikus bontás és a semmibehulló örömtelenség. Megkeseredett pengék a csuklóinkra erősítve vezeklésre hívnak egy nagy beteljesedés felé. Minőségi munka, aminek megvan a maga varázsa, s talán még elveszni is el lehetne benne, hiszen annyira nyomorultak vagyunk és életfüggők, hogy kell az a stabilizáló nyakunkba akasztott kötél, hogy értékelni vélhessük hazugság mardosta elbaszott létezésünk. S valóban, a feltörő színek és dallamok, mint egy nagy álom; körbelengik és átvirrasztják álmatlan éjszakánk. Valahol a távolban, a cipős szélben elhantolnak egy ma már ismeretlen testet, mi pedig legyintünk, hogy kit érdekel; annyira mindennapos és amúgy sem a miénk...
Minőségi produkció, szembeállítva életünk értelmetlen metamorfózisát a lassú elmúlással szemben, a csata már születésünk pillanatában eldőlt, addig pedig csak várakozunk, némi örömmel és értelemmel vegyítve a napjainkat, hátha ettől leszünk hallhatatlanok, vagy csak boldog és vak férgek...