Hát amit az angol
The Meads of Asphodel művel az első körben baromi furcsa és szokatlan. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy ez mi is akar lenni valójában. Aztán áskálodtam a csapat után és szép lassan összeállt a kép. A
The Meads of Asphodel a balck metal
Monthy Pythonja. Persze nem olyan értelemben, hogy kifiguráznák a stílust, hanem egyszerűen annyira angoloson nyakatekert és természetesen a fekete humor sem áll távol tőlük. Baromi komolyan komolytalan és úgy egyszerű hogy bonyolult. Vagy tudja fene! Egyébként is a bárányokat az anyukájuk legelészés közben repülni tanítja a cseresznyefán…
A
The Murder of Jesus The Jew már a negyedik nagylemezük ami az előző három kinyilatkozással együt töretlenül ontja egyedi világlátású történeteit Jézusról és a keresztény vallásról. De ha valaki arra gondol, hogy háhá! black metal keresztényfikázás, meg sátán meg bröárrr! Az most nagyon melléfogott. Hiszen
Metatron szövegei és a tartalmi koncepció ugyan olyan kiforgatott, vagy éppen nem szokványos aspektusból megközelített, mint a zene maga. Nem hagyományosan keresztényellenes, bár ostorozza őket.
Metatron megfogalmazása szerint a misztikumtól, a természetfeletti meséktől és az évezredek alatt rátapadt sok ködös részlettől elvonatkoztatva próbálja az eseményeket emberi valójukban értelmezni. Illetve hát Jézus, mint tanító és gyógyító ember történetét és a körülötte zajló eseményeket megfogni. Azonban a white metaltól és a vallásosságtól ugyan annyira messze áll az interpretációjuk, mint a sáátáán, vééér, kecskeszodómia nevetséges blackpaneleitől. A teljes megértéshez a kíváncsiaknak
Metatron a zenekari honlapon számról számra részletes magyarázatot ad és invitál a fórumban vitára, kérdezősködésre.
Nos amennyire fejvakarós a filozófiai tartalom, ugyan annyira az maga a zenei interpretáció is. Természetesen ez nem black metal. Amit a
Meads ősszezenél az leginkább egy black opera kategóriába gyömöszölhető be és onnan is minden irányban kilógnak a végtagok. Már maga a rekedtes egysíkú
’Louis Armstrong kiszólt a sírból’ vokál is abszolút szokatlan, bárhol máshol azt mondanám rá, hogy szar, itt valahogy még is működik. Nem jó, de egyszerűen nem lehet vele mit kezdeni. A zene is teljességgel megfoghatatlan, hiszen a kétségtelen metal és blackmetal elemektől elkezdve folyamatosan transzformálódik és filmzeneszerű, goszpeles kórusoktól a
Vaya Con Dios swingjéig, a lebegős női énekes space rockon át a Hair mjuzikeléig, folk rockig és a primkó tuskó death - punkig mindenféle érzések keveregnek. Megfoghatatlan és meghökkentő megoldások lépnek házasságra egymással és adnak ki egy groteszk halálbalettet, ami őrülettel és bájjal ugyan olyan vastagon fűszerezett. Ha valaki emlékszik
David Lynch Mulholland Drv. filmjének a Club Silencio jelenetére, az valamennyire képbe lehet arról hogy mennyire kitekert és mégis értelemmel teli a
The Meads of Asphodel művészete is. Valóban bizarr képeket indukál hallgatása közben és olyan dimenzióban visz, ami már a hétköznapi érzékleteken túl mutat.
Ez a művészet természetesen sosem lesz a széles közönség zenéje. Elsőre talán zavarosnak és komikusnak hathat. Szokatlannak, gyengének, vagy zagyvának. Igazából mint
Lynch filmjeiben, itt is az van amit a néző belelát. Az biztos, hogy máshogy kell nekiülni ismerkedni vele, mint ahogy egy
Útvesztőben-t sem érdemes popcorn mozi után berakni a lejátszóba. Óvatosan hát vele, és az sem baj ha nem érted.