Az osztrák Artas 2008-as debütalbumától bizony nem voltam elhalva. Akkor a csapat megnyerte a Metalchamp-et és a fődíj gyanánt érkezett a Napalmos szerződés is. A The Healinget a mai napig egy összecsapott, elkapkodott és kicsit útkereső lemeznek tartom és bizony utánaolvasgatva a neten, máshol sem gördült le a bíbor szőnyeg a lemez előtt. Szerencsére a friss albumot nem követte nagy rohanva a folytatás, így 2011-ben három év elteltével notórius kíváncsiskodóként a Riotology hallatán kimondtam az „egye fene, csapó kettő” megfejtésemet.

 Azt azért bevallom, hogy a The Healing első három száma nagyon ígéretes darab volt, szóval a potenciál benne volt már akkor is bandában, - és ezt anno ki is emeltem - amit viszont abban a helyzetben még nem tudtak teljes értékű kreatív energiává formálni. Azonban itt a lehetőség. A borító ismét profi, a zászlós csuklyás figura megmaradt, ami nem is baj. Védjegyévé válhat a csapatnak, mint a CoB kaszása, vagy a Maiden Eddie-je. A hangzás ismét pazar, azonban a 16 tétel illetve az itt ott felbukkanó német címek már óvatosabbá tettek, de lássuk a medvét! Jelentem már elsőre azonnal érezhető a fejlődés, ami kerek, jól felépített számokban, megragadó dallamokban, fiatalos hévben és még a jól eltalált meglepi hegedűben is vitathatatlanul testet ölt. A stílus kristályosodott és szerencsére a germán rappelős marhaság már a múlté. Helyette kapunk ezertonnás kétlábgépes pusztításokat, sok üveghangot, némi blastbeatet és persze dallamos refréneket. Igen, a fő csapás a rekesztés verze – dallamos refrén lett, így a modern, mondhatjuk divatos megközelítés megmaradt, csak a minőségben történt ugrásszerű fejlődés. Azonban aki egy tucat metalcore lemezre tippel, az eléggé mellégondol, hiszen bár a metalcore megoldásai időröl időre felütik a fejüket, mégis mint csak szublimált adalékok színesítik az összképet. Szerencsére a tipikus üvöltést is hol hörgés, hol pedig egy sokkal kellemesebb félig rekedtes ám dallamos vokál helyettesíti, olyan Grave Diggeres, vagy Running Wildos utánérzéssel, és a tiszta refrének is inkább az amcsi modern metal bandákat idézik, mintsem a tucatcore fáradt vernyogásait. De ne ragadjunk le a core-nál, hiszen a már említett kimondottan amerikai ízű modern post - nu metalos döngölések a’la Disturbed és mondjuk a The Burning Red korszakos Machine Head amcsi modern thrash-je ugyan úgy megtalálható az osztrákok ötvözetében, mint az az újkorszakos heavy metal, amit a Trivium is egyre kirobbanóbb formában képvisel. Sőt, egy - egy számot a korábbi rapes útkeresgélő baromságok helyett mérsékelt ám összhatásában még is a Maximum The Hormone crossover (nem klasszikus értelmezésben véve) őrületét idéző megoldás koronáz meg. Sőt érdemes még megemlíteni a turbóra gyorsult Angel Dust - Border of Reality albumának tudatos avagy tudattalan hatását is. Érdekes húzás, bár mostanában már egyre divatosabb is egyben, hogy a lemezen több nyelven szólalnak meg a számok. Van itt a gerincet képező angol mellett spanyol, francia és természetesen német is. Szerintem ez nem baj, én szeretem ezt a kicsit nemzetközi felfogást és ez a tendencia talán valami homályos európai együvé tartozástudat csirája is egyben. Mindenesetre sokkal őszintébb mint az „all for one, one for all” húszezredik seggbekúrása.

 Furcsamód gyorsan repült el ez a 16 tétel és a 67 perces játékidő is. Egyszer sem estem ki a hangulatból és azonnal jött az újrahallgatás kényszere is. És a végeredmény? Pörgős, ütős, jó dalok, fiatalos és divatos. Mi egyéb kell még egy kis kikapcsolódáshoz?