„A jelenvalólét léte az időbeliségben leli meg értelmét. Ez azonban egyszersmind a történetiség…” „A történetiség a jelenvalólét mint olyan „történésének” létszerkezetét jelenti.” /Heidegger - Lét és idő/

Egy újabb Solitude Productions anyaggal lett gazdagabb gyarló világunk, mely annyira ellent áll az éteri fénynek, ami a lélek tükrén túlról érkezik, s nem kíméletesen simogat. Az Otkroveniya Dozhdya (avagy a Откровения Дождя) formáció kapcsán már írtam kritikát, csekkold a lap alján. Így tehát nagyon szívesen eltekintenék egy újabb körtől, amely felesleges és értelmetlen, de a helyzet mást mutat. A podolski formáció komoly változásokon esett át, hiszen gyakorlatilag a teljes gárda lecserélődött, pl. a frontember - Alexey "Forside" Nasonov - is, aki meghatározó személyisége volt a csapatnak, s csak egyedül Ilya Remizov majdnem mindenes maradt a posztján. Most ő az énekes, billentyűs és ritmusgitáros egyben, illetve három új arc frissíti a vért a pumpában, de az így is állott, lassú, ám életerős marad. Mellesleg az Emanation Of Hatred a harmadik nagylemezük, minden eddigi anyagukat a Solitude Productions adta ki, az igényes nyomdai munka, atmoszférájába zenéhez illő fedő és booklet fényes nyomása (matt jobban illett volna amúgy hozzá), s a korong professzionális hangzása, mind még mélyebbé és komolyabbá teszik, a nem mindennapi, na de azért ritkasága se menő csapat konklúzióját.


Már a megszokott gothic-death-dark vonalat rághatnám újra, olyan kombókkal, mint a My Dying Bride illetve Mindrot vagy a korai Katatonia kapcsán, de ennyire nem egyszerű a helyzet. Olyan szintű ez a tátongó űr, s a nóták olyan monumentális súllyal hasadnak a hallgatóra, hogy ez a gravitáció beledöngöli agyunkat lelkünk útvesztőjébe. Mázsás riffek és megkeseredett szólók mellett mély hörgés és károgás vetekszik a fájdalom hatalmának kinyilatkoztatásáért. Néhol durva és szinte már-már old school death metal témák bukkannak fel, melyek így átlagosan 3x, sőt az ambient jelleg miatt 4x is gyorsabbak, mint az alappillérek. Az előző lemezükön megemlítem a Crowbar és a Converge nevét, ezeknek ma már nyomunkat se leljük, még lenyomat terén se, sem elmosódva, sem pedig indirekt. Ezek a szegmensek távoztak Nasonov személyiségével együtt, ám helyette még mélyebb és facsaróbb hatást kapunk, amiben természetesen el lehet merülni, ringat és ringat, becézget, miközben lassú árral mossa ránk a gyász és elmúlás szürke szennyesét, hogy aztán elderenghessünk az élet nagy értelmetlen semmijén, szánalmas önszabadságunk, identitásunk és határaink élményén és miértjén, s rádöbbenjünk, mennyire alantos és öncélú önző létünk az Univerzum és a létezés heideggeri szálát nézve. Igen, ez egy nagy derengés, ladik a mocsaras tón, virág a mohás kövek között, és szike a korbonctanon egy borda közé biggyesztve.



Korántsem hibátlan anyag, de sokat érlelt, átgondolt és megtervezett, szépen felépített, komplexíóra és emocionális széthullásokra kihegyezett gyötrelem, amely sokaknak fog kellemes perceket-órákat szerezni, főleg azok halmazát erősíti majd, akik vevők az igényes gothic-doom-death-re.