Mortiis egy érdekes jelenség a metal közegben. Valamikor réges-régen a black metalból kiválva elkezdte saját acid utazását a darkwave és elektronika hullámain és valahogy mindig megmaradt a black metalosok kis különc művészének. Őt aztán kötelező volt ismerni, szeretni. Legalábbis a nevét. Aztán tízből legalább nyolc ujjamat adnám, hogy a hozsannázóinak elenyésző része hallgatta csak a szólóanyagait, követte a pályáját. Én sem tetszelgem a vérfan szerepében, így igazából csak mint érdekesség és totális szubjektív élményként érdemes a friss albumról megemlékeznem. Ennek az érdekes eredetmisztikumnak köszönhetően a mai napig industrial rockként aposztrofált képződménynek azonban szerintem semmi köze sincs a rockhoz. Legalábbis ugyan ennyire volt rock a
Scooter Fire című slágere, mivel volt benne némi széttorzított gitár. Na de inkább rátérnék a
Perfectly Defectre a világ nagy összefüggéseinek boncolgatása helyett.
Azt már előre leszögezhetjük, hogy a
Perfectly Defect az elmúlt tíz év legjobb
Mortiis anyaga. Még akkor is, ha a cím valahogyan önbeteljesítő átokként előre vetíti az anyag legnagyobb hibáját is. De haladjunk szépen sorjában. A 2001-es
Smell of Rain nekem inkább volt Smell of Stinkin’ Depech Mode, a 2004-es
The Grudge meg egyszerűen egy rossz lemez, semmi több. Ezek után nem számítottam túl sokra, de valahogy mint már jó párszor, csak bejött a megérzésem. Eljött az idő ahhoz, hogy
Mortiis úr beérjen és rátaláljon az elektronika egy olyan ösvényére ami az előzményekkel ellentétben vezet is valahova. Érdekes élmény ez számomra, hiszen a
Closer to the End és a címadó
Perfectly Defect az
Infected Mushroomal kevert
Summoningot idézi meg, míg, a lemez legjobban sikerült száma, a
Sensation of Guilt kapcsán nem vétek megemlíteni
Yonderboi –
Splendid Isolation anyagát sem. A
Sole Defeat igazi merülése és a lüktető
Thieving Bastards lebegése bennem a hazai
Neo és a
Kontrol filmzene valamint a friss
Prodigy lemez hangulatát hozza. A
Halo of Arms és az
Impossible to Believe bennem ismét az említett
Neo lemezt köhögi fel, míg a
This Absolution a kiváló vokállal egy igazi csúcspont, ahonnan lehet építkezni, lehet levezetni a lemezt. És itt következik be a „tökéletes defekt”, ugyan is véget ér az album.
Számomra minden egyes hallgatásnál ez egy érvágás. Felfejlődött, kibontakozott valami, orgazmus közelébe érkeztünk, és marad a kielégületlenség, tele képzelgéssel, vággyal, izgató asszociációval és a mennyek elérésének lehetőségével. Nos ez mind elmarad. Ez az igazi
Földvár felé félúton. Baromira hiányzik a kiteljesedés, a feloldás és a befejezés az anyagból. Olyan ez, mintha
Harry Potter a megrendült főgonoszra emelve pálcáját szólásra nyitná száját, majd berobban a vége felirat…
Amellett, hogy befejezetlennek érzem az anyagot, folyamatosan ott motoszkál a fejemben, hogy mind az említett
Neo,
Yonderboi, Prodigy és
Infected Mushroom kerek, egész, tökéletes lemezekkel örvendeztette meg az elektro/ambient/rock stb. irányzatok híveit. Akkor miért nem azokat hallgatom. Persze azokat is hallgatom, de a
Perfectly Defect egy olyan ígéret, ami magában hordozza egy tökéletes, kerek utazás lehetőségét és hát az utazási katalógusokat is szívesen bújja az ember. Nem?