Komolyan becsülendő az a kitartás, amellyel
Phil Fasciana gitáros (ld. még:
Hateplow) vezeti a tengerentúli death metal színtér egyik nagy veteránját, a
Malevolent Creationt. A banda immáron a tizenegyedik (!) stúdiólemezénél tart, ami elismerésre méltó teljesítmény a több mint húsz éve működő gépezettől.
Három év telt el a
Doomsday X óta, épp itt volt tehát az ideje újra jelentkezniük. Ahogy mindig, úgy most sem sikerült ugyanazzal a felállással elkészíteni az új albumot, mint az azt megelőzőt, most épp a másodgitáros és a dobos személye változott.
Phil mindig is remek dobosokat gyűjtött maga köré, igazi ászok fordultak meg ebben a bandában, gondolok itt akár (a
Suffocation Despise The Sunját is feljátszó)
Dave Culross-ra, akár
Lee Harrisonra,
Derek Roddy-ra,
Crazy Larry Hawke-ra, vagy épp
Tony Laureanora. Hozzájuk mérten
Gus Rios játéka nem annyira kiemelkedő és karakteres, de megijedni nem kell, mindent hoz, ami ebben a zenei közegben szükséges, s személye kézenfekvő választás is volt, hisz a
Divine Empire és
Jason Blachowicz révén adott volt a kapcsolat. Mellette pedig a
Wykked Wytch-ből
Gio Geraca gitáros személye új még.
A
United Hate egy kicsit az
Envenomed lemezt juttatta eszembe, feszes, gyors darab, ideális nyitószám, és a bandából az alkohol-, és drogproblémái miatt már többször kivágott
Brett Hoffman agresszív hangja is hatásosan fröcsög. A
Conflict Finalizedban ugyanez a recept érvényesül, még a lassabb kiállások is nagyjából ugyanakkor érkeznek benn, mint a nyitó számban, a különbséget szinte csak egy szóló jelenti. Amúgy az egész lemezre jellemző az intenzitás, a fordulatszám szinte végig magasan pörög. Pár középtempós pillanat azért becsúszik, mint például a
Slaughterhouse rövidebb menetelős részei (a nyitótéma itt is nagyon
Envenomedos), vagy a
Lead Spitter szaggatása és a
Target Rich Envrionment fajsúlyos, mázsás kezdése (érdekes módon a második perc utáni, enyhén disszonáns riffet hallottam már valahol), de amúgy az őrlés áll a középpontban. Színesítésképp pár rövid virga bukkan fel, a számuk inkább a korong második felében növekedik meg, bár szóló-orgiára nem kell számítani. A számok egy részének gerincét olyan reszelős, thrashes riffelés alkotja, ami a
Ten Commandments világát idézni, s ettől igazán szikárrá válik a lemez. Ami viszont az
Invidious Dominion legnagyobb hibája, hogy a számok elég egyformák, nem igazán különülnek el egymástól a nagy őrlésben, ez tehát nem kifejezetten dalközpontú korong.
Ahogy azt a megjelenés előtt nyilatkozta a banda, „egy jól összerakott, gyors, agresszív és gyűlölettel telt lemezre számíthatunk”. Ez szó szerint így is lett, jól összerakott, profi anyag, bivaly hangzással (
Erik Rutan, Mana stúdió), mely megbízható brutalitást nyújt, azonban dalok terén most kicsit haloványabban teljesítettek. Nem ez lesz a kedvenc MC lemezem, továbbra is a
Retribution és főleg az
Eternal marad a legjobbjuk, de szégyenkezésre azért nincs okuk.