„Valami lázas nyugtalanság ég benne, s arra ösztönzi, hogy folyamatosan felkavarja az iszapot a víz fenekén, melyet iszunk.”
/Robert Merle - Madrapur/


A német Antichrisis gyermekkorom egyik kellemes emléke, hiszen a Descending messias spanyolos romantikája rengeteg válogatáson kapott helyet, mikor megjelent a Cantara Anachoreta 1997-ben. Mellesleg a pagan-folk melodikus black csapat 95-ben alakult, még abban az évben kijött tőlük, ám terjesztésre nem került a Missa Depositum Custodi címre hallgató demó, melyet a már említett kultikus debüt követett. A csapat később kiadott még nagylemezt, a 98-as A Legacy of Love-ot és a kicsit későbbi, 2001-es Perfume korongot, ám lehet bennem a hiba, de ezekben már nem éreztem azt a varázslatot, melytől olyan erős volt a debüt hajdanán. Most 2010 májusában a Tunguska Records úgy döntött, hogy kiadja újra, hiszen gyakorlatilag nem beszerezhető már a 97-es anyag (nekem is orosz kiadásban van meg), s így elérhető lesz a dolog újra a nagyközönség előtt. Ám az éremnek két oldala van, mivel a lemezt újra kiadták, így rengeteg későn érkező ember tudhatja a polcán, ám az eredeti kiadás értéke eszmeileg és pénztárca ügyileg is még magasabbra röppent. Legyen kárpótlásul elég annyi, hogy a kiadó némi bonusszal lepte meg a nagyérdeműt, hiszen rábiggyesztette a csak demón kijött és megszerezhetetlen Beautiful wolves című közel 12 perces tételt – ez a nóta amúgy nekem hihetetlenül korai Type O Negative emlékeket hozott vissza…


…csak persze az Antichrisis lényege a gothic-doom mellett a pagan, folk és egy nagy adag kelta kultúra lépegetése a halál és romantika, örömök és fájdalmak, könnycseppek és gúnyos mosolyok árnyai között. Művészi zene, amely alapjaiban nézve egyszerű és semmi igazán kiemelkedőt nem tartalmaz, de megvolt, s ma is megvan a varázsa, ennyi idő után is. A már bevezetőben is említett Descending messias olyan tétel, amely képes a hallgatóhoz hozzásimulni, mint egy kis plüssmackó, s csak azt várjuk, mikor huny ki bennünk az öntudat őrzőlángja, s mikor süppedünk a távolság és elveszettség logaritmusába. Természetesen elsősorban a gothic rajongók fogadják a dolgot majd nagy örömmel, hiszen a black húzások ereje csak itt-ott tűnik fel masszívabban, s ott is lényegében dark jelleget adnak. A remaszterizálást Harris Johns végezte, akinek azért nevéhez nem egy csapat stúdiómunkája kapcsolható, olyanoké mint a Voivod, Sodom vagy a Kreator. A külsőségek is remekül sikerültek, nekem mondjuk kicsit Vurdulak és Rotting Christ jellegű lett a fedő, de mindenképpen szebb, mint az eredeti nonfiguratív hattyú…


Nehéz arról írni, amit anno 17-18 évesen széthallgattam, így meg sem próbálkoztam nagyon a dologgal, ám azt kell hogy írjam, ha kedveled a kellemes dallamokat, a spanyolos gitárokat, a gothic zenei alapjait, mely itt nagyipari mennyiségben töltődik fel a kelta kultúrával, illetve pagan és folk-black doom masszával. Szóval, ha pár komponens pozitív neked, akkor tegyél egy próbát, ez a zene mai füllel is varázslatos, pedig a gothic idővel elkopik és csak a Poe féle tátongó kripta marad, üresen, pókhálókkal teli…