Következő résztvevőnk a Sadael, mely messzi helyről érkezett, ahonnan nem igazán hallunk metal, de még rock zenei palettákról is, a helyzet az hogy az egyszemélyes formáció nem is ezekben a műfajokban utazik igazából, hiszen dark ambienttel állunk szembe némi funeral doom masszával nyakon öntve. Az örményországi képződmény 2004-ben született Jereván nevű városkában, az elkövető pedig a formáció nevével megegyező nevű művészúr, az az Sadael. élőben kisegíti pár társa, de a lemezeket egymaga készíti el, ez esetben a kedvenc orosz kiadónk; a Solitude Productions dobta piacra idén augusztusban. Aki azt hinné, hogy valami kellemes nyári sütkérező muzsika, annak le kell, hogy bontsam jéghideg limonádé standjait, ugyanis fájdalmas és megkeseredett szenvedés ez. Rengeteg anyagot rak össze örmény barátunk, mégis az Essence csak a második nagylemez, s mellékesen szigorúan 100 db-ra van limitálva a dolog (ebből 10 promó – mi mégis kaptunk belőle, ezúton is: köszönöm-köszönjük). A nyaljunk felfele, tapossunk le fele – avagy az ambiciózus előrébb jutásom után pedig lássuk mitől is olyan mély, meg komor illetve szenvedő ez a gyakorlatilag ambient képződmény.


A hangzás remek, a külsőségek pedig a nyomdai munkákat nézve remekek, ám a szép külcsín és professzionális hangzás mögött a rothadó valóság vonaglik. Sajnos végighallgatva az anyagot nem tudom igazán kiemelkedőnek, vagy annyira nagyon misztikusnak illetve egyedinek tartani ezt a picit öncélú vállalkozást - természetesen rossznak se! Főhatásnak a belga illetőségű Until Death Overtakes Me említhető meg, de a klasszikus hangvételű szerzemények olyan fertőzésekként is kollabrálnak, mint J.S. Bach. Az igazsághoz tartozik, hogy kellően sötét és komor a dolog, kell hozzá pár gyertya (sajnos, nekem nem volt hozzá idegem, így reflektorral kezdtem és tönkretettem az atmoszférát), s a kripta és koporsó szag okkult csillanásaihoz is kell némi türelem. Egyértelműen annak, akinek ez utóbbiak mindennapos rendelkezésére állnak, s annak, aki vevő a mély és klasszikus ambientbe burkolózott funeral doom dolgokra (természetesen mély hörgéssel kísérve az életjelet az egyenesítő kapcsolóig), azoknak biztosan egy újabb alapmű született.
Sajnos én a Death In June és társai dolgokon nőttem fel, úgy érzem egy fecske nem csinál nyarat, főleg nem, ha már alapvetően haldoklik mikor felszáll…