Azt gondolom az orosz Kauan folk formációt különösebben nem kell bemutatnom mindazoknak, akik rajonganak a szép és természet rágta zenékért, illetve azoknak sem, akik már régóta a Fémforgács olvasó közönségét gyarapítják. Éppen ezért tekintek el a felesleges biográfiai adatok közlésétől, megkímélve ezzel magam és másokat is a teljesen értelmetlen köröktől (a lapalján található két kritika is az csapat korábbi nagylemezeivel kapcsolatban). Talán ettől függetlenül sokaknak meglepetést okoz majd a közel 50 perces harmadik nekifutás, amely a pátoszoktól sem mentes Aava Tuulen Maa címet kapta. A már tőlük megszokott koncepció zenei téren mindenképpen változásokat mutat, hiszen az eddig megszokott folk-doom és némi black hatás helyett, mély és még csodálatosabb muzsika fogadja a hallgatót.


Már a tavalyi Tietäjän Laulu is sejtette, hogy eseteges más oldalát mutatja meg az orosz formáció, de ennyire újra, s meglepőre kevesen számíthattak. Az erősen atmoszférikus rengeteg férfi vokállal lett felfegyverezve, melyek rengeteg féle változatban teszik még gazdagabbá az amúgy sem színtelen harmadik anyagot. Kezdjük pl. azzal, hogy a riffek és torzított gitárok perspektívái csak néhol kapnak ütegerőt, helyette akusztikus és zongora folyamokat kapunk, melyek alatt szinte mindenütt megbújik a szintetizátorok halvány nesze és lépcsői olyan atmoszférával töltik fel az Aava Tuulen Maa-t, melyek mindegyike kellemes, s rideg világot mutatnak be, szakítva a múlttal, sok helyen érezni azt a fajta fúziót, mely inkább valami ultra lassú és post-jazzt illetve érzelmekkel teli post-rockot mutatnak, no meg atmoszférikus dark rock (ahogy a kiadója is meghatározta találóan). Hegedűk harmonikus kollaborációja és a klasszikus zenei kombinációk hada halad (erősen Vivaldi-szerű néhol) és ölel át a hallgatót, mély és sötét romantikával vegyítve a természet hangjait. Nehéz meghatározni, hogy az elmúlás vagy az újjászületés kohéziói tengődnek-e a háttérben valami patetikus beletörődéssel elzárva a csapot a jövő forrásai elől, vagy pedig egyszerűen csak visszaemlékezés és képzelgés derűvel teli zuhanásai. Mindenesetre a kellemes dallamok és csodálatos megoldások mindegyikét átitta a keserűség és a magány, így tehát azt hiszem evidens, hogy mindez a közel 50 perc ajánlott azoknak, akik kedvelik az akusztikus Anathema, a Subaudition és Nest féle lélekvesztőt, vagy rajonganak a Tenhi és October Falls féle burjánzásért.


A hangzás tiszta és monumentális (amilyen maga a zene is – teljes az összhang), a hangszerek szépen szólnak, a dobok pergői kicsit csattogók talán és a külsőségeket se érheti panasz, hacsak nem az, hogy igyekezett túl igényes is lenni az Solitude Productions, hiszen a 20 oldalas bookletben vízfestmények gondoskodnak az élményről vizuálisan is, amelyek tökéletesen kiegészítik a zenét, csak lehetetlen belepréselni a műanyagtokba…