"Akkor tudd meg az igazat. Sokszor a város legboldogabbnak látszó, legszélesebb mosolyú férfija cipeli a legtöbb bűn terhét. Vannak mosolyok és mosolyok; tanuld meg megkülönböztetni a sötétet a világostól. Aki mennydörgősen nevet, többnyire takargat valamit. Kiszórakozta magát, utána pedig nem tiszta a lelkiismerete. Mert a férfiak aztán tényleg szeretik a bűnt, Will, de még mennyire, hogy szeretik, efelől semmi kétség, szeretik minden alakban, méretben, színben és illatban. Elérkeznek bizonyos pillanatok, amikor étvágyukhoz nem asztal, de vályú illik. Ha hallasz egy férfit, aki túl hangosan ajnároz másokat, eltűnődhetsz, hogy nem épp a disznóólból jön-e."
/Ray Bradbury - Gonosz lélek közeleg/


Kellemesen andalító és megkeseredett zenével lep meg minket az orosz The Morningside. A moszkvai csapat 2006-ban alakult és tavaly jött ki a második nagylemezük, melynek két eltérő kiadása is napvilágot látott (más és más a borító, illetve a limitált verziós az Outro anyanyelvű változatát is tartalmazza, amely mellékesen erősen The Cure ízű). Nekem természetesen a normál jutott, így kimarad az életemből az orosz nyelvlecke, de sebaj. Melankolikus doom-death ez, némi gothic hatással, avagy valahol a korai Paradise Lost nyomdokain vonulnak a ruszki arcok.


Bár a lenti képen vidám fiatalemberek pózolnak, azért kellően keserű és szomorkás zene, amely profi a maga halmazában, de természetesen vajmi kevés meglepetést tartogat. Ettől függetlenül a stílus szerelmeseinek érdemes hallgatni, hiszen egész jól sikerült reinkarnáció, szép szólókkal és remek dallamokkal.
Avagy húzzunk le még egy bundát a már ezer éve kopasz rókáról, vagy ejtessük ki a varjú csőréből a már rég nem létező sajtot, hiszen már a szárnyas birtokló is csak emlék… érdekessége talán a korongnak a nagyon jól sikerült (bár kissé giccsesnek ható természetképek) külsőségek mellett az inspirációt orosz zenészeink Ray Douglas Bradbury (az amerikai sci-fi műfaj egyik megteremtője) novellájából merítették, a szóban forgó mű a 62-es Gonosz lélek közeleg (Something Wicked This Way Comes). Az egészben a paradox, hogy én ebből semmit sem éreztem ki, de biztos ők igen… talán a kiábrándult és életunt bölcseletekben vergődő atmoszféra lehet a közös pont?


Nem tudom, s nem is akarom magam különösebben ismételgetni; akik kedvelik a doom-death dolgokat, melyben mély hörgések közepette fakad ki az éteri pátosz, az tehet egy próbát a BadMoodMan Music reprezentálta közel egy órás anyaggal.