Tegyünk némi időutazást és visszaemlékezést a múlt pillérein vergődve a thrash műfaji kavalkádjának ismeretlenebb vizein, okai; régóta terveztem, ha egy kicsit több időm lesz, írok visszaemlékező kritikákat, ha másra nem a saját kedvtelésemre, meg annyi haszna is van a dolognak, hogy talán egyeseknek új kapukat nyitok meg, vagy csak leporolom a tinédzser kor szerelmeit. Ilyen téren kezdjünk egy kevésbé kultikus csapattal, az brit Slammer-rel, 1987-ben alakultak Bradfordban és valamikor 1992 elején oszlottak fel. Két demóval indultak neki a nagy útnak, ami végül sem nagy, sem fényes nem lett, de honnan is tudhatták volna előröl? Na szóval, a Born for War címre hallgató második demó nótáinak mindegyike szerepel a Work of Idle Hands debütön, kiegészülve más tételekkel is. 1990-ben egy kislemezzel rukkoltak elő (Insanity Addicts), majd 91-ben a második nagylemezzel (Nightmare Scenario), amellyel egyben bele is álltak a földbe, pedig annyira nem sikerült rosszul, csupán a stílus kezdett haldoklani.


A Slammer zeneisége természetesen a thrash metal halmazból kerekedett ki, hatással volt rájuk a 80’as évek eleji speed burjánzások, ám hatásaik elsősorban a Xentrix mezőnyét másolta le, kiegészítve olyan nevekkel, mint az Onslaught, Sabbath vagy az Acid Reign illetve Sacred Reich. Ettől függetlenül a The Work Of Idle Hands közel 50 perce, a Metallica korai időzéseit varázsolja elő (leginkább a Ride the Lightning világa, de találhatunk itt Master of Puppets megoldásokat is). Avagy a Bay Area thrash húzásai építkeznek tört és egész ritmusokba, riffekbe és tipikus tuka-tuka zuhanásokba. A külsőségek a kor szellemével ellentétben inkább digitálisak, mint festett és rajzolt, a hangzás pedig az időnek megfelelően nem túl vastag, Paul Tunnicliffe vokálja megtévesztésig hajaz az egykori Hetfield orgánumra, ám ellentétben az amerikai nagytestvérükkel, a Slammer nem alkalmaz túl sok szólót, viszont annál több tipikus thrash kórussal mentegetőznek. Nem csak ma születnek fénymásolatok, a thrash hullám ölén, rengeteg fiatal és tehetséges zenész ragadott hangszert és szolgálta ki a műfaj eladható rezsimjét, ilyen volt a Slammer is, amely gyakorlatilag, ahol nem régi Metallica, ott korai Xentrix…


…s hogy mégis miért nem pontozom le? Mert remek kis anyag, és az idő megszépíti a múltat, elvarázsol emlékeivel, meg sárgult, azóta rég felejtésbe merült fotóival, egykori életünkkel és önmagunkkal.