A svéd acélmunkások, avagy a Paganizer mostani kritikájának több apropója is van, avagy had meséljek a furcsaságok tárlatáról (ha egyszer már a biográfiai és discográgiai adatok körét kihagyom – a lapalján láthatod a Scandinavian warmachine lemezük kritikáját és ott már leírtam, amit érdemes tudni a háromfős bagázsról). Az első, hogy a promót eredetileg butch kollégám vállalta be, de mivel én írtam az „előző” korongjukról is, így utólag átküldte nekem – igaz ő is megírhatta volna, most már én követem el, s amúgy pedig köszönöm Zoli! A furcsaságok következő lajstroma, hogy a Carnage Junkie a Scandinavian warmachine előtti nekifutás, tehát írok egy lemezről, amely már lassan egy éve kijött és azóta egy újabb is követte (mi értelme? – egy 15 éves kultikus dologról érdemes, hiszen a romantikus időzés és a hatások keresése mindig megmelengeti a szívet és a lelket), no de ez még mind semmi, ha azt nézem, hogy a promón a Paganizer helyett Paganzer-r írt a kiadó… nem hiszed el? Itt csekkold, haha. S most hogy már a 2008-as novemberi lemez minden furcsaságát megosztottam a kedves olvasóval, lássuk miből is élünk!


A hatalmas világháló torrent és blogok tarkította halmazában kering és a különböző nívósabb disztrokban rendelhető is a Carnage Junkie limitált verziója, ami plusz öt nótát tartalmaz, amelyeket különböző splitekről és kislemezekről válogattak rá, de persze mondanom se kell, a promó a 12 dalos, és nem a 17-es, haha - megint csak a kritika értelmetlensége tűnik fel, nem? A Paganizer, ahogy korábban, így most ezúttal (vagy akkoriban) sem tért le a kijelölt útról, militarista svéd halál penge, az Edge Of Sanity, Grave,  Dismember és az pubokba vigyorgó cigarettát pöfékelő Asphyx alapjait nézve, tehát akinek nem derült volna ki, a Carnage Junkie alapvetően old school death metal, elenyésző thrash-es filinggel. A dalok mindegyike jól összerakott, súlyos tétel, melyben a felvezetésnek, beindulásnak és a középtempónak és a doomos cammogásnak is megvan a maga helye. A hangzás tipikus Dismember döngölés, mélyre hangolva, valahonnan a pincéből áradó hullabűzzel keserítve a pesszimista naturalizmust, amelynek elmarad a bálványimádó jellege és a materalisztikusan érzéki konkretizmusa is. Egyszerre vergődik benne az élet és a haldoklás mélyen átitatva a militarista rozsdával, mely mögött ott tanyázik a skandináv gyaloghadosztály és a véres tüzérségi üteg, melyek csak 35 perc körül kezdik meg apokaliptikus kapitulációjukat.


Semmivel se gyengébb vagy jobb, mint a fentebb már említett Scandinavian warmachine, ugyanazt a folyamot adja és szeletet egy idősíkból és szakból, amely a 80-as évek végén élte hullafoltos tavaszi virágzását…