A nem mindennapi nevű spanyol Nahemah érdekes talányok erdeje, Alicante-ben alakultak 1997-ben, két évvel később kijött egy saját próbálkozásuk, majd pedig 2001-ben a Chrysalis nevezetű debüt korong, igaz akkor még zeneiségük műfaji halmaza inkább a black metal egy szimfonikusabb tónusában tetszelgett, majd eltelt 6 hosszú év, a fél legénység a múlt árnyaiba merülve tűnt el, ahogy a stílus is sokkal másabb lett a 2007-es The Second Philosophy-n, a kísérleti atmoszférikus progresszív melodikus death metal, ennél nehezebben tudnám megfogalmazni azt a zenei kohéziót, mely szárnyait bontogatta két éve. S idén itt az új lemez, amin ezek az érzelmek, érzések és suttogások valós matériába burkolózva adnak valamit a jelennek és a jövőnek…


A nagy szavak mögött valóban érdekes az a talány, az a hibrid atmoszféra és megrepedt üveg, vegyes tartalmával, amely olyan színes és kísérleti fiolákba adagolva egy egészet ad. Az elektronikus ketyeréktől a klasszikus zenei megoldásokon át a post-rocktól az alternatívig mindent megtalálhatunk itt. Gyakran merült fel bennem a Katatonia, Opeth, Paradise Lost, Tiamat vonal, de a sok pozitívum ellenére is és a fénygyönyörök repeszei szegte arcunkkal látunk kell, hogy csak egy igényes massza, amely bár tartogat rengeteg szép megoldást, gyönyörű kliséket és csodálatos lecsapolásokat, mégis csak egy massza, amely eredetinek semmiképpen se mondható. A hangszerek kavalkádja és perspektívái se éppen mindennapiak a szaxofontól az igazán szétfolyó effectektig terjedve húzzák a halmazt és annak elméletét. Szép és korrekt anyag, de elsőre többet ad, mint a második vagy harmadik hallgatásra és a legnagyobb baj az vele, hogy a tökéletesnek tűnő, már-már mámoros jazzes prog futurista billentyűfelhőkből semmi se marad meg a hallgatóban és a szaxofon kicsit újféle Ulver tápanyagként hat, de csak atmoszféra, mint valós hangszer… csak egy érzés, amelyet más csapatoktól is könnyen megkaphat.


A sok negatívum ellenére szép korongot szolgáltatnak érdekes külsőségekkel (bár én promó gyanánt csak magát a discet kaptam kézhez). Akinek bejön a változatos, elmélkedős progresszív csodabogár és nem zavarja, hogy pár ízeltlábbal kevesebbel mászik kitines jószágunk a fényes magaslatokra, közben szomorkodik az élet semmibe hullásán és a szimfonikus black metalt se képes maximálisan levetkőzni, mint gyökereit, nos annak többet fog majd érni, mint nekem, mert a 8.5 is baráti, igencsak jószívű és reményekkel teli pontszám a spanyol lovagoknak!